♥ Egy magányos emó története ♥
♥ by: Anna Pinter ♥

MENÜ
   Az utca elhagyatott.Egy apró,tejfehér bőrű kislány szalad rajta végig.Olyan két éves lehet.Állig érő kunkori,szőke haja copf-ba kötve,nagy íriszű,élénkkék szeme boldogságtól ragyog.Arcán jobb oldalt is,bal oldalt is kis nevető-gödröcske.Fürgén szedi apró lábait,azonban a járdaszegélyben hirtelen megbotlik és orrabukik.Arcáról lehervad a mosoly,a szeméből könnyek potyognak.
-Au..-nyűszít fel,lehorzsolt lábát szorongatva apró,gömbölyű kezecskéivel.
-Mi a baj,kislány?Sírsz?-az utca végén egy öt-hat év kürüli,barna hajú,vékony kisfiú tűnik fel.Az ő bőre is sápadt,akárcsak a kislányé,szemében aggodalom.
-Megsebesültél?-szipogás a válasz. –Hé,te!Nem is halassz engem?-a fiú a kislányhoz fut,és leguggol mellé.A zsebéből ragtapaszt húz elő.A kezével letörli a vért a sebesült térdéről,mire az megint feljajdul.
-Psszt,semmi baj!-vigasztalja a fiú és a ragtapaszt a lány térdére tapasztja.
-Köszönöm..-gügyögte.Újdonsült barátja segített neki felállni.
-Az én nevem Peter.-mosolyog rá. –Hát te ki vagy?
-Kis cica…
-Milyen név ez?-a kislány vállat von.
-Otthon mindenki így hív.
-Hát jól van,Kis cica.Gyere,hazakísérlek.-a lányka újra vidám lesz.Gurgulázva felnevet.
-Leszünk barátok?
-Hát persze!-Peter is lelkesedett az ötletért,azzal oldalán a szökdelő kislánnyal,aki mutatta az utat,a Byon utca felé vették az irányt.
Egy négy év körüli lány szalad bekötött szemmel egy barna hajú ,nála idősebb fiúval.
-Nem tudom,hol vagy,Pet!-kiabálta a kislány vidáman.Láthatólag jól szórakozott.
-Itt vagyok,bibibí,úgysem kapsz el!-neveti a fiú és eltűnik a bozótban.
-Várj meg,várj meg!-a lány próbálja letépni magáról a kezdőt,de az belegabalyodott a bondor,szőke hajába.-Vedd le!-követelődzött.Peter felsóhajtott és hozzá lépett.Kibabrálta a csomóból a szőke kunkorokat.
-Tessék,most boldog vagy?
-Igen.-a kislány illegette-billegette magát piros,fehér pöttyös ruhácskájában.Egymásra mosolyogtnak és folytatták a játékot,ott,ahol abbahagyták,csak kendő nélkül.
Egy tizenkét éves lány lép ki az egyik osztály ajtaján.Hosszú,göndör szőke haja a derekát veri,hatalmas kék szemei enyhén bandzsítanak.Boldog mosoly terül szét az arcán,mikor meglátja az őt váró 15 éves fiút a kapuban.A lány két nevető-gödröcskével az arcán,a fekete szempilláival és a rózsaszín,telt ajkaival olyan,mint egy porcelán baba.Boldogan szalad a halyes,barna hajú fiúhoz.Átöleli és megcsókolja.A fiú szép,zöld szemében is a boldogság és a szerelem tüze csillog.Visszacsókolja szerelmét.
-Szia,Peter!Mit csinálunk ma?
-Mit szólnál a mozihoz?-újra összeér a szájuk.
-Szuper.-súgja neki a lány,aztán kéz a kézben elsétálnak hazafelé.
Csöngettek.A „porcelán baba” vidáman szalad le a lépcsőn és nyit ajtót.
-Mai program?-öleli át a fiút,aki azonban még mindig komoran bámul maga elé. –Mi a baj,Pet?
-Gyere,menjünk a szobádba..nem kéne,hogy más is hallja.-a lány arcán aggodalom terül szét,de azért követi a fiút,fel a lépcsőn.A szobájába érve aztán becsukja az ajtót.Az ablak tárva-nyitva.A szél vidáman lengeti a fátyol anyagú,lila függönyt.Peter odalép és becsukja azt,ezért a függöny ernyedten hull vissza az ablak két oldalára.
-Mi a baj?Minek ez a nagy elővigyázatosság?-tudakolta a lány,gyanúsan méregetve szerelmét.Az aggodalomtól kis ránc jelent meg két íves szemöldöke között.
-Most eltaláltad.Tényleg baj van.Vagy is…-felsóhajtott és szomorúan meredt a lányra.
-Mi az?
-Elköltözünk…Ma délután indul a repülőgép Amerikába.
-Hogy hová?-a lány bőre amúgy is nagyon fehér volt,de most még jobban lesápadt.
-Amerikába.-ismételte szomorúan a fiú,s a szeme,mintha benedvesedett volna.
-De akkor…nagyon messze leszel tőlem…meddig?-csuklott el a lány hangja.
-Hát…több évre.Sok évre..-bizonytalanodott el.-Ha már felnőttem,és visszaköltözhetek ide szülők nélkül,és persze,ha a tanulmányaimat is befejeztem Amerikában,akkor eső dolgom lesz hazajönni.Ide,hozzád.De addig nem fogsz látni...Egyáltalán nem.És..anyu nem engedi,hogy a számítógépem is vigyük.Azt mondta,árt nekem az a sok gépezés.Tudod,ő nem bízik a modern technikában,a facebook-ot meg különösen utálja,szóval..nem tudok email-eket fogadni.-a lány arcán páni félelem tükröződött.
-Figyelj..-kezdte Peter,majd egy kicsit habozott.-Én nagyon szeretlek téged.Te vagy a legszebb,legcsodálatosabb lány a világon…és nem csak most szeretlek.Szeretni is foglak,örökké.Mindig.És ha visszaköltözök,akkor újra csókolni akarlak majd,újra átölelni…
-Szerinted én nem?Örökké várni fogok rád Peter.Örökké.-eleredtek a könnyei.
-Én is várok.Kivárom az időt,hogy aztán egymásé lehessünk.De..hogy biztos legyek benne,hogy igazán szeretsz….hogy mi összetartozunk,és hogy várni fogsz rám…Ezt a kérdést később akartam feltenni,felnőttként,de…szorít az idő,és ki tudja,mikor látlak újra?Talán negyven évesen?-sötéten elmosolyodott. –Kérlek…hozzám jössz feleségül?-a zsebéből apró bársonydobozt húzott elő,benne egy vékony aranygyűrű,amibe a Love szó volt belekarcolva.Csönd.A lány tágranyílt szemekkel,de megbabonázva,talán kicsit hitetlenkedve meredt hol a gyűrűre,hol a fiúra.
-Tizenkét évesen?-hebegte..
-Csak hogy a menyasszonyom légy,és hogy visszatartsa a fiúkat.-mosolygott,majd közelebb tolta a dobozt a lányhoz.-Nem viselném el,ha más fiú karjaiban látnálak és mást száját látnám a tiédhez érni…ha meg úgy érzed,nem bírsz várni,nem bírsz ki annyi időt,mondj nemet…-elkomorodott.
-Leszek…-suttogta a lány.Pet lágyan az ujjára húzta a gyűrűt.Megsimogatta a lány arcár a jobb kezével,amin egy ugyan olyan gyűrű csillogott. -Amint visszajöttem,összeházasodunk,hogy aztán együtt legyünk,…
-…amíg a halál el nem választ.-fejezte be szerelme.Azzal Pet csak csókolta a lányt.Hosszan,szerelmesen…és búcsúzóul.Aztán az órájára nézett. –Mennem kell.
-Ne!-de a fiú,hogy megkönnyítse a búcsúszkodást és hogy ne kezdjen el a lány előtt sírni,kilépett az ajtón és leszaladt a lépcsőn.Szerelme az ablakhoz rohant,kitárta azt és kihajolt rajta.
-Peter,ne menj el!!Peter..
-Szeretlek!-kiáltott vissza a fiú.Arcán most már neki is könnyek csillogtak.
-Kérlek ne!!Szeretlek!-kiabálta utána a lány. –Örökké várni fogok rád!-sírta keservesen.
-Szeretlek!
-De gyere vissza!Még ne menj el..még ne!!
-Örökké szeretni foglak,Blair!-Blair,Blair,Blair,Blair,Blair,Blair, Blair……..
Blair szemei kipattantak.Egy másodpercig lihegve meredt maga elé,(még az emlékek hatása alatt állt)aztán rémülten ült fel.Idegesen beletúrt dús,fekete hajába.
-Csak álom volt…-suttogta maga elé megkönnyebbülten.Lecsusszant az ágyról és a kisasztalon álló bekeretezett fényképért nyúlt.Peter volt rajta egy pohát limonádéval a kezében.Blair felsóhajtott.”Már pár nap híján,hogy öt éve,hogy elment.”-gondolta magában.A szeme sarkában könycsepp csillant.Aznap volt a születésnapja.
-Már hivatalosan is 17 éves vagyok..-mondta csak úgy magának.”Hol késel?Mikor jössz?”-tette fel a kérdést gondolatban vőlegényének.Hát igen..Az embernek 12 évesen menyasszonynak lenni…De Blair azóta megváltozott.Peter felől semmit sem tudott.Már évek óta nem látta,még csak arról se hallott,hol tanul,hogy él,szereti-e még….Az ujján lévő gyűrűre pillantott.”Nahát..a suliban senkinek sem esik le,hogy miért van ez mindig rajtam…”-tűnődött.Lekapta a polcról a gyerekkori fotóalbumát.Tele volt régi képekkel.Mindegyiken egy szőke,döndör hajú kislány látható,élénk színű,nyárias,virágos ruhákban,fidres-fodros szoknyákban,de némelyiken egy barna hajú fiú is volt,amint a kislány válára teszi a kezét,vagy épp arcon puszilja.Peter elmente óra Blair-nek szokása volt minden szülinapján végignézni ezt az albumot.Emlékezni akart Rá.Mindig furcsán érezte magát,mikorn régi önmagát figyelte.Azóta nagyon megváltozott…Mikor szerelme elment,teljesen összetört.Furcsa ez egy 12 éves,XXI.században élő,modern lánynál,de nem ez a lényeg.Nem bírt úgy élni,mint addig.Nem akarta,hogy az emberek egy világos színeket hordó,gyönyörű szőke lányt lássanak,akinek az ég világon semmi baja,keresi a társaságot,boldog és flörtölni próbált…Peter nélkül ez nem ő volt…nem az a Blair.A flörtölés meg különösen furcsa viselkedés lenne egy menyasszony részéről.És belátta,hogy miután Peter etűnt,a fiúk versengenek érte,mind őt akarják,neki teszik a szépet…Nem.Ezt nem engedhette.Az igazságot meg semmiképpen sem mondhatja el.És mint már modtam,Peter nélkül azt érezte:ez már nem ő.Már nem.Az a Blair szerinte már halott volt.Fokozatosan eluralkodott rajta a magány.Vállig vágadta dús,szőke haját,folyamatosan vasalta és feketére festette,az egésznek tépett volt a stílusa,nagyon tépett,hogy az oldal frufru-ról már ne is beszéljünk (hiába kötötte lófarokba a haját,az szinte totál fölösleges volt,ugyanis az állig érő,vagy rövidebb tincsek [ezekből igen sok volt] így is úgy is kihullottak a gumiból.)A szemét Avril-es stílusban,durván feketére pingálta.Elkezdte magát vagdosni a fájdalom és a bánat végett…16 évesen elköltözött a szüleitől egy panel-lakásba,közel az új iskolájához (ugyanis még iskolát is váltott).Végül teljesen,úgymond beemózott.Az új iskolában nem ismerték a régi Blair-t,így sokkal jobb volt neki.Nem tudták,hogy valamikor régen volt egy hosszú szőke hajú, táncikáló,társaságot kereső,folyton bulizni akaró,természet-imádó lány.El akart tűnni,nem akarta,hogy észrevegyék,vagy ha mégis észrevennék,egy magába zárkózott,fekete loboncú kis emóst lássanak,semmi többet.Persze,az iskolában így is volt jópár fiú,akinek felkeltette az érdeklődését.Elvégre,emós fiúból igen sok van,meg Blair arca (már amennyit az erős,fekete smink mutatott belőle) még mindig helyes volt,a bőre még mindig hófehér,az alakja még mindig nagyon jó,a szeme meg csak úgy világított a komor színek közül.De ezek a srácok az első egy-két beszélgetés után már inkább elkerülték őt és ezt Blair maga intézte így.Igyekezett visszahúzódónak,sőt,ha kell bunkónak vagy idegesítőnek mutatkozni.Ő csak úgy beleolvadt az iskola falába,volt,mikor észre se vették.Talán ha csak úgy találomra megállítanál egy srácot a folyosón,és megkérdeznéd,azt se tudná,ki a fene az a Blair Annarose Butfly.Igen,furcsa név.Blair régen imádta,mindig azt mondta: a nevem majdnem pillangó!Ami igaz is volt,ugyanis három betű híján a neve Butterfly.Már nem így volt,sőt,az Annarose-t különösen megutálta.Elvégre ez egy igen szép név,és az embernek a rózsát juttatja eszébe.Na,ezt ő semmiképpen nem akarta.Nem is használta,az iskolában is csak Blair Butfly-nak volt beírva.Még a szüleitől és a húgától is elhúzódott,jóformán azt se tudták,mit csinál,jól van-e,milyen tanuló…Ő várt Peter-re,de úgy tűnt,fölöslegesen.Szerelme régóta semmi jelet sem adott magáról.Talán már el is felejtette őt?Neki nagyon hiányzott Peter,hiányzott a szerelem,hiányzott a csók és az ölelés…el sem tudta képzelni,hogy Peter-nek ne hiányozna.Ha valaki ismerte volna a sztoriját,nyilván azt mondaná,ez beteges.De Blair szerint nem volt az.Mióta vőlegénye elment,minden nap két személyre terít,két személyre főz kávét,mintha valakit hazavárna.Úgy akarta érezni magát,mintha nem lenne egyedül.Mint ha nem lenne magányos,mint a kisujjam.Várta,várta,de nem jött.Még csak a címét sem tudta.Pedig hogy írt volna neki leveleket!!!De így ezt sem tehette.Pillantása akaratlanul is újra a jeggyűrűjére tévedt.Azóta se vette le,semmikor.Még tornaórára sem,még alvásra sem,főzésre sem,semmire sem.Semmikor.Ez volt az egyetlen olyan dolog,amit Peter adott neki.Így ha hiányzott neki,elég volt a kezére pillantania és reménykednie.Felsóhajtott.Visszatette az albumot és a fotót a helyére,aztán kikászálódott az ágyból.Nem késhet el már megint!Felhúzta a redőnyöket.A beáradó,vakító napfény beragyogta a kis szobát.Blair az ablak elé állt,lehunyta a szemét,és hagyta,hogy a napsugarak megsimogassák az arcát,karjait és lábait.A napfény volt az egyetlen meleg és világos dolog,amit még mindig imádott.Kirángatta iskolatáskáját az ágy alól(ami egy fekete farmer-oldaltáska,rajta egy pink szívvel,ami át van lőve egy nyíllal).Gyorsan a szekrényéhez ugrott és elővett egy neonpink-fekete csíkos vastag harisnyát és egy fekete,vastag pántos miniruhát,ami az alakjához simul,kivéve csípőtől,ahol inkább kifelé áll.Lerángatta magáról a pizsama gyanánt használt fekete bugyit és az extra-csipkés,extra-mini ,fekete francia-fehérneműjét,aztán sebtiben felkapkodta magára a ruhákat.Már rohant is a fürdőbe.
-Francba!-szitkozódott,mikor a tükörbe nézett.Megint rosszul mosta le a szemfestéket,ezért most úgy nézett ki,mint egy zombi.Krémet nyomott egy pamacsra és nekiesett az arcán és a szeme alatt éktelenkedő fekete foltoknak,aztán kezdhette előről az egész reggeli hacacát….Szemhélytus,szemceruza,spirál,szájfény,körömlakklemosás,aztán újralakkozás feketével,egy perc várakozás,míg megszárad,végül minden gyűrűsujján lévő körömre dísznek egy pink x.Egy fekete rózsa-alakú,lemosható tetkót tett a vállára,és egy fekete gitárt a másik karjára.Igazi tetkója csak egy volt,egy kis fekete csillag a jobb füle mögött.Egy kefével neki esett a nagy,fekete szénaboglyának a felyén,aztán jól oldalt elválasztotta és szögenyenesre vasalta.”Tökély.”-gondolta.Egy szintén neonpink-fekete csíkos vastag kardíszt csatolt a csuklójára,hogy eltakarja a halványrózsaszín hegeket.Két pötty parfüm,és már bele is ugrott a fekete conversébe,táska a vállra,aztán már kinnt is volt az ajtón.Az időjárás csalóka volt.Az ablakon át az ember csak a ragyogó napsugarakat és a tiszta,kék eget láthatta,azonban kinnt átkozottul fújt a szél.Fenébe!Már megint elfelejtette a pulcsit…hihetetlen!Majd’ megfagyott abban a vékony,pántos ruhában.A pulcsi mellesleg azért is jó volt,mert balszerencséjére (persze,más lányok örültek volna neki) a melle egy év alatt a kétszeresére nőtt.És különben is,mi ütött belé?!Felvesz egy ilyen mély dekoltázsú,pántos miniruhát,mikor tudja milyenek a fiúk és ő már menyasszony…menyasszony?Tyja….vőlegény nélkül,perpillanat.Megkönnyebülten lépett be a melegen fűtött,sárga falú épültebe.Az első órája biológia volt,tehát már szaladt is fel a 101-es terembe.Nem érdekelte,hogy mikor belép,minden szem rászegeződik.Nem,ő nem köszön.Esze ágában sincs.Szó nélkül lehuppant az utolsó sorban egy üres padba,és szórakozottan firkálgatni kezdett az „Unatkozós füzetébe”.Egy ilyen füzete általában mindenkinek volt,főként a matematika órák és a fizika miatt.Ekkor megszólították:
-Hali,emó!-meglepetten nézett fel.Egy hosszú,barna hajú lány állt előtte,aki a legújabb divat szerint öltözködött és szabályos tincsekbe bodorította a haját(elég természetellenesen).Na,egy ilyen majomra semmi szüksége.Mért is szólította meg?Pont őt?A bunkó,magányos,önpusztító kis emót…A kis senki Blair Butfly-t…
-Cső…
-Nem azt kérdeztem,hol laksz,csak köszöntem…-vont vállat lenézően,aztán végigmérte őt.-Blair a neved,ugye?
-Igen…-motyogta.
-Oh,én Mathilda vagyok.-Úgy gondolta,ideje lenne leráznia ezt a libát,aki ekkor a kezét nyújtotta.Na jó,ennyi még belefér.Vonakodva bár,de a lány kezébe helyezte az övét,de ő ahelyett,hogy megrázta volna,kifordította és letépte róla a csíkos csukló-védőt,vagy karszalagot,vagy mit,és megbámulta a rózsaszín hegeket.
-Húúúú,ez de durva,te vérbeli emós vagy,igaz?-nem válaszolt.Szálljon már le róla ez a divatmajom!!-Amúgy,festeted a hajad?
-Semmi közöd hozzá…-lerázó hadművelet indul.
-Szóval igen.Milyen színű igazából?-ki ő???Levakarhatatlan pincsikutya?!
-Na jó,figyi húzz innen,mert marhára idegesítesz.-fejtette ki végül,de Mathilda csak felvonta a szemöldökét.Hát ez nem lehet igaz!
-Milyen színű?
-Szőke!-sziszegte Blair.Már nagyon elege volt a csajból…
-Hmm….-tűnödött hangosan-Nem értem,hogy egy lány,akinek szőke a haja,kék a szeme,fehér a bőre,magas és tiszta modell-alkat,miért csinál magából szánalmas lúzert…-csóválta meg fitymálva a fejét,majd pipiskedve továbbált.Blair egyedül maradt a füzetével és a gondolataival.Na de ekkora egy libát!!Mit tud ő róla?!Tudja,miken ment keresztül?Tudja?!Nem.Hát csak ne üsse bele azt a csinos kis orrát az ő dolgába…Hah!
Becsöngettek.Pár másodperces késéssel benyitott Mrs.Jones,a biosz tanár.Elkezdett írogatni a táblára,valami növényről…kezdetét vette egy unalmas óra.
Az utca elhagyatott.Egy apró,tejfehér bőrű kislány szalad rajta végig.Olyan két éves lehet.Állig érő kunkori,szőke haja copf-ba kötve,nagy íriszű,élénkkék szeme boldogságtól ragyog.Arcán jobb oldalt is,bal oldalt is kis nevető-gödröcske.Fürgén szedi apró lábait,azonban a járdaszegélyben hirtelen megbotlik és orrabukik.Arcáról lehervad a mosoly,a szeméből könnyek potyognak.
-Au..-nyűszít fel,lehorzsolt lábát szorongatva apró,gömbölyű kezecskéivel.
-Mi a baj,kislány?Sírsz?-az utca végén egy öt-hat év kürüli,barna hajú,vékony kisfiú tűnik fel.Az ő bőre is sápadt,akárcsak a kislányé,szemében aggodalom.
-Megsebesültél?-szipogás a válasz. –Hé,te!Nem is halassz engem?-a fiú a kislányhoz fut,és leguggol mellé.A zsebéből ragtapaszt húz elő.A kezével letörli a vért a sebesült térdéről,mire az megint feljajdul.
-Psszt,semmi baj!-vigasztalja a fiú és a ragtapaszt a lány térdére tapasztja.
-Köszönöm..-gügyögte.Újdonsült barátja segített neki felállni.
-Az én nevem Peter.-mosolyog rá. –Hát te ki vagy?
-Kis cica…
-Milyen név ez?-a kislány vállat von.
-Otthon mindenki így hív.
-Hát jól van,Kis cica.Gyere,hazakísérlek.-a lányka újra vidám lesz.Gurgulázva felnevet.
-Leszünk barátok?
-Hát persze!-Peter is lelkesedett az ötletért,azzal oldalán a szökdelő kislánnyal,aki mutatta az utat,a Byon utca felé vették az irányt.
Egy négy év körüli lány szalad bekötött szemmel egy barna hajú ,nála idősebb fiúval.
-Nem tudom,hol vagy,Pet!-kiabálta a kislány vidáman.Láthatólag jól szórakozott.
-Itt vagyok,bibibí,úgysem kapsz el!-neveti a fiú és eltűnik a bozótban.
-Várj meg,várj meg!-a lány próbálja letépni magáról a kezdőt,de az belegabalyodott a bondor,szőke hajába.-Vedd le!-követelődzött.Peter felsóhajtott és hozzá lépett.Kibabrálta a csomóból a szőke kunkorokat.
-Tessék,most boldog vagy?
-Igen.-a kislány illegette-billegette magát piros,fehér pöttyös ruhácskájában.Egymásra mosolyogtnak és folytatták a játékot,ott,ahol abbahagyták,csak kendő nélkül.
Egy tizenkét éves lány lép ki az egyik osztály ajtaján.Hosszú,göndör szőke haja a derekát veri,hatalmas kék szemei enyhén bandzsítanak.Boldog mosoly terül szét az arcán,mikor meglátja az őt váró 15 éves fiút a kapuban.A lány két nevető-gödröcskével az arcán,a fekete szempilláival és a rózsaszín,telt ajkaival olyan,mint egy porcelán baba.Boldogan szalad a halyes,barna hajú fiúhoz.Átöleli és megcsókolja.A fiú szép,zöld szemében is a boldogság és a szerelem tüze csillog.Visszacsókolja szerelmét.
-Szia,Peter!Mit csinálunk ma?
-Mit szólnál a mozihoz?-újra összeér a szájuk.
-Szuper.-súgja neki a lány,aztán kéz a kézben elsétálnak hazafelé.
Csöngettek.A „porcelán baba” vidáman szalad le a lépcsőn és nyit ajtót.
-Mai program?-öleli át a fiút,aki azonban még mindig komoran bámul maga elé. –Mi a baj,Pet?
-Gyere,menjünk a szobádba..nem kéne,hogy más is hallja.-a lány arcán aggodalom terül szét,de azért követi a fiút,fel a lépcsőn.A szobájába érve aztán becsukja az ajtót.Az ablak tárva-nyitva.A szél vidáman lengeti a fátyol anyagú,lila függönyt.Peter odalép és becsukja azt,ezért a függöny ernyedten hull vissza az ablak két oldalára.
-Mi a baj?Minek ez a nagy elővigyázatosság?-tudakolta a lány,gyanúsan méregetve szerelmét.Az aggodalomtól kis ránc jelent meg két íves szemöldöke között.
-Most eltaláltad.Tényleg baj van.Vagy is…-felsóhajtott és szomorúan meredt a lányra.
-Mi az?
-Elköltözünk…Ma délután indul a repülőgép Amerikába.
-Hogy hová?-a lány bőre amúgy is nagyon fehér volt,de most még jobban lesápadt.
-Amerikába.-ismételte szomorúan a fiú,s a szeme,mintha benedvesedett volna.
-De akkor…nagyon messze leszel tőlem…meddig?-csuklott el a lány hangja.
-Hát…több évre.Sok évre..-bizonytalanodott el.-Ha már felnőttem,és visszaköltözhetek ide szülők nélkül,és persze,ha a tanulmányaimat is befejeztem Amerikában,akkor eső dolgom lesz hazajönni.Ide,hozzád.De addig nem fogsz látni...Egyáltalán nem.És..anyu nem engedi,hogy a számítógépem is vigyük.Azt mondta,árt nekem az a sok gépezés.Tudod,ő nem bízik a modern technikában,a facebook-ot meg különösen utálja,szóval..nem tudok email-eket fogadni.-a lány arcán páni félelem tükröződött.
-Figyelj..-kezdte Peter,majd egy kicsit habozott.-Én nagyon szeretlek téged.Te vagy a legszebb,legcsodálatosabb lány a világon…és nem csak most szeretlek.Szeretni is foglak,örökké.Mindig.És ha visszaköltözök,akkor újra csókolni akarlak majd,újra átölelni…
-Szerinted én nem?Örökké várni fogok rád Peter.Örökké.-eleredtek a könnyei.
-Én is várok.Kivárom az időt,hogy aztán egymásé lehessünk.De..hogy biztos legyek benne,hogy igazán szeretsz….hogy mi összetartozunk,és hogy várni fogsz rám…Ezt a kérdést később akartam feltenni,felnőttként,de…szorít az idő,és ki tudja,mikor látlak újra?Talán negyven évesen?-sötéten elmosolyodott. –Kérlek…hozzám jössz feleségül?-a zsebéből apró bársonydobozt húzott elő,benne egy vékony aranygyűrű,amibe a Love szó volt belekarcolva.Csönd.A lány tágranyílt szemekkel,de megbabonázva,talán kicsit hitetlenkedve meredt hol a gyűrűre,hol a fiúra.
-Tizenkét évesen?-hebegte..
-Csak hogy a menyasszonyom légy,és hogy visszatartsa a fiúkat.-mosolygott,majd közelebb tolta a dobozt a lányhoz.-Nem viselném el,ha más fiú karjaiban látnálak és mást száját látnám a tiédhez érni…ha meg úgy érzed,nem bírsz várni,nem bírsz ki annyi időt,mondj nemet…-elkomorodott.
-Leszek…-suttogta a lány.Pet lágyan az ujjára húzta a gyűrűt.Megsimogatta a lány arcár a jobb kezével,amin egy ugyan olyan gyűrű csillogott. -Amint visszajöttem,összeházasodunk,hogy aztán együtt legyünk,…
-…amíg a halál el nem választ.-fejezte be szerelme.Azzal Pet csak csókolta a lányt.Hosszan,szerelmesen…és búcsúzóul.Aztán az órájára nézett. –Mennem kell.
-Ne!-de a fiú,hogy megkönnyítse a búcsúszkodást és hogy ne kezdjen el a lány előtt sírni,kilépett az ajtón és leszaladt a lépcsőn.Szerelme az ablakhoz rohant,kitárta azt és kihajolt rajta.
-Peter,ne menj el!!Peter..
-Szeretlek!-kiáltott vissza a fiú.Arcán most már neki is könnyek csillogtak.
-Kérlek ne!!Szeretlek!-kiabálta utána a lány. –Örökké várni fogok rád!-sírta keservesen.
-Szeretlek!
-De gyere vissza!Még ne menj el..még ne!!
-Örökké szeretni foglak,Blair!-Blair,Blair,Blair,Blair,Blair,Blair, Blair……..
Blair szemei kipattantak.Egy másodpercig lihegve meredt maga elé,(még az emlékek hatása alatt állt)aztán rémülten ült fel.Idegesen beletúrt dús,fekete hajába.
-Csak álom volt…-suttogta maga elé megkönnyebbülten.Lecsusszant az ágyról és a kisasztalon álló bekeretezett fényképért nyúlt.Peter volt rajta egy pohát limonádéval a kezében.Blair felsóhajtott.”Már pár nap híján,hogy öt éve,hogy elment.”-gondolta magában.A szeme sarkában könycsepp csillant.Aznap volt a születésnapja.
-Már hivatalosan is 17 éves vagyok..-mondta csak úgy magának.”Hol késel?Mikor jössz?”-tette fel a kérdést gondolatban vőlegényének.Hát igen..Az embernek 12 évesen menyasszonynak lenni…De Blair azóta megváltozott.Peter felől semmit sem tudott.Már évek óta nem látta,még csak arról se hallott,hol tanul,hogy él,szereti-e még….Az ujján lévő gyűrűre pillantott.”Nahát..a suliban senkinek sem esik le,hogy miért van ez mindig rajtam…”-tűnődött.Lekapta a polcról a gyerekkori fotóalbumát.Tele volt régi képekkel.Mindegyiken egy szőke,döndör hajú kislány látható,élénk színű,nyárias,virágos ruhákban,fidres-fodros szoknyákban,de némelyiken egy barna hajú fiú is volt,amint a kislány válára teszi a kezét,vagy épp arcon puszilja.Peter elmente óra Blair-nek szokása volt minden szülinapján végignézni ezt az albumot.Emlékezni akart Rá.Mindig furcsán érezte magát,mikorn régi önmagát figyelte.Azóta nagyon megváltozott…Mikor szerelme elment,teljesen összetört.Furcsa ez egy 12 éves,XXI.században élő,modern lánynál,de nem ez a lényeg.Nem bírt úgy élni,mint addig.Nem akarta,hogy az emberek egy világos színeket hordó,gyönyörű szőke lányt lássanak,akinek az ég világon semmi baja,keresi a társaságot,boldog és flörtölni próbált…Peter nélkül ez nem ő volt…nem az a Blair.A flörtölés meg különösen furcsa viselkedés lenne egy menyasszony részéről.És belátta,hogy miután Peter etűnt,a fiúk versengenek érte,mind őt akarják,neki teszik a szépet…Nem.Ezt nem engedhette.Az igazságot meg semmiképpen sem mondhatja el.És mint már modtam,Peter nélkül azt érezte:ez már nem ő.Már nem.Az a Blair szerinte már halott volt.Fokozatosan eluralkodott rajta a magány.Vállig vágadta dús,szőke haját,folyamatosan vasalta és feketére festette,az egésznek tépett volt a stílusa,nagyon tépett,hogy az oldal frufru-ról már ne is beszéljünk (hiába kötötte lófarokba a haját,az szinte totál fölösleges volt,ugyanis az állig érő,vagy rövidebb tincsek [ezekből igen sok volt] így is úgy is kihullottak a gumiból.)A szemét Avril-es stílusban,durván feketére pingálta.Elkezdte magát vagdosni a fájdalom és a bánat végett…16 évesen elköltözött a szüleitől egy panel-lakásba,közel az új iskolájához (ugyanis még iskolát is váltott).Végül teljesen,úgymond beemózott.Az új iskolában nem ismerték a régi Blair-t,így sokkal jobb volt neki.Nem tudták,hogy valamikor régen volt egy hosszú szőke hajú, táncikáló,társaságot kereső,folyton bulizni akaró,természet-imádó lány.El akart tűnni,nem akarta,hogy észrevegyék,vagy ha mégis észrevennék,egy magába zárkózott,fekete loboncú kis emóst lássanak,semmi többet.Persze,az iskolában így is volt jópár fiú,akinek felkeltette az érdeklődését.Elvégre,emós fiúból igen sok van,meg Blair arca (már amennyit az erős,fekete smink mutatott belőle) még mindig helyes volt,a bőre még mindig hófehér,az alakja még mindig nagyon jó,a szeme meg csak úgy világított a komor színek közül.De ezek a srácok az első egy-két beszélgetés után már inkább elkerülték őt és ezt Blair maga intézte így.Igyekezett visszahúzódónak,sőt,ha kell bunkónak vagy idegesítőnek mutatkozni.Ő csak úgy beleolvadt az iskola falába,volt,mikor észre se vették.Talán ha csak úgy találomra megállítanál egy srácot a folyosón,és megkérdeznéd,azt se tudná,ki a fene az a Blair Annarose Butfly.Igen,furcsa név.Blair régen imádta,mindig azt mondta: a nevem majdnem pillangó!Ami igaz is volt,ugyanis három betű híján a neve Butterfly.Már nem így volt,sőt,az Annarose-t különösen megutálta.Elvégre ez egy igen szép név,és az embernek a rózsát juttatja eszébe.Na,ezt ő semmiképpen nem akarta.Nem is használta,az iskolában is csak Blair Butfly-nak volt beírva.Még a szüleitől és a húgától is elhúzódott,jóformán azt se tudták,mit csinál,jól van-e,milyen tanuló…Ő várt Peter-re,de úgy tűnt,fölöslegesen.Szerelme régóta semmi jelet sem adott magáról.Talán már el is felejtette őt?Neki nagyon hiányzott Peter,hiányzott a szerelem,hiányzott a csók és az ölelés…el sem tudta képzelni,hogy Peter-nek ne hiányozna.Ha valaki ismerte volna a sztoriját,nyilván azt mondaná,ez beteges.De Blair szerint nem volt az.Mióta vőlegénye elment,minden nap két személyre terít,két személyre főz kávét,mintha valakit hazavárna.Úgy akarta érezni magát,mintha nem lenne egyedül.Mint ha nem lenne magányos,mint a kisujjam.Várta,várta,de nem jött.Még csak a címét sem tudta.Pedig hogy írt volna neki leveleket!!!De így ezt sem tehette.Pillantása akaratlanul is újra a jeggyűrűjére tévedt.Azóta se vette le,semmikor.Még tornaórára sem,még alvásra sem,főzésre sem,semmire sem.Semmikor.Ez volt az egyetlen olyan dolog,amit Peter adott neki.Így ha hiányzott neki,elég volt a kezére pillantania és reménykednie.Felsóhajtott.Visszatette az albumot és a fotót a helyére,aztán kikászálódott az ágyból.Nem késhet el már megint!Felhúzta a redőnyöket.A beáradó,vakító napfény beragyogta a kis szobát.Blair az ablak elé állt,lehunyta a szemét,és hagyta,hogy a napsugarak megsimogassák az arcát,karjait és lábait.A napfény volt az egyetlen meleg és világos dolog,amit még mindig imádott.Kirángatta iskolatáskáját az ágy alól(ami egy fekete farmer-oldaltáska,rajta egy pink szívvel,ami át van lőve egy nyíllal).Gyorsan a szekrényéhez ugrott és elővett egy neonpink-fekete csíkos vastag harisnyát és egy fekete,vastag pántos miniruhát,ami az alakjához simul,kivéve csípőtől,ahol inkább kifelé áll.Lerángatta magáról a pizsama gyanánt használt fekete bugyit és az extra-csipkés,extra-mini ,fekete francia-fehérneműjét,aztán sebtiben felkapkodta magára a ruhákat.Már rohant is a fürdőbe.
-Francba!-szitkozódott,mikor a tükörbe nézett.Megint rosszul mosta le a szemfestéket,ezért most úgy nézett ki,mint egy zombi.Krémet nyomott egy pamacsra és nekiesett az arcán és a szeme alatt éktelenkedő fekete foltoknak,aztán kezdhette előről az egész reggeli hacacát….Szemhélytus,szemceruza,spirál,szájfény,körömlakklemosás,aztán újralakkozás feketével,egy perc várakozás,míg megszárad,végül minden gyűrűsujján lévő körömre dísznek egy pink x.Egy fekete rózsa-alakú,lemosható tetkót tett a vállára,és egy fekete gitárt a másik karjára.Igazi tetkója csak egy volt,egy kis fekete csillag a jobb füle mögött.Egy kefével neki esett a nagy,fekete szénaboglyának a felyén,aztán jól oldalt elválasztotta és szögenyenesre vasalta.”Tökély.”-gondolta.Egy szintén neonpink-fekete csíkos vastag kardíszt csatolt a csuklójára,hogy eltakarja a halványrózsaszín hegeket.Két pötty parfüm,és már bele is ugrott a fekete conversébe,táska a vállra,aztán már kinnt is volt az ajtón.Az időjárás csalóka volt.Az ablakon át az ember csak a ragyogó napsugarakat és a tiszta,kék eget láthatta,azonban kinnt átkozottul fújt a szél.Fenébe!Már megint elfelejtette a pulcsit…hihetetlen!Majd’ megfagyott abban a vékony,pántos ruhában.A pulcsi mellesleg azért is jó volt,mert balszerencséjére (persze,más lányok örültek volna neki) a melle egy év alatt a kétszeresére nőtt.És különben is,mi ütött belé?!Felvesz egy ilyen mély dekoltázsú,pántos miniruhát,mikor tudja milyenek a fiúk és ő már menyasszony…menyasszony?Tyja….vőlegény nélkül,perpillanat.Megkönnyebülten lépett be a melegen fűtött,sárga falú épültebe.Az első órája biológia volt,tehát már szaladt is fel a 101-es terembe.Nem érdekelte,hogy mikor belép,minden szem rászegeződik.Nem,ő nem köszön.Esze ágában sincs.Szó nélkül lehuppant az utolsó sorban egy üres padba,és szórakozottan firkálgatni kezdett az „Unatkozós füzetébe”.Egy ilyen füzete általában mindenkinek volt,főként a matematika órák és a fizika miatt.Ekkor megszólították:
-Hali,emó!-meglepetten nézett fel.Egy hosszú,barna hajú lány állt előtte,aki a legújabb divat szerint öltözködött és szabályos tincsekbe bodorította a haját(elég természetellenesen).Na,egy ilyen majomra semmi szüksége.Mért is szólította meg?Pont őt?A bunkó,magányos,önpusztító kis emót…A kis senki Blair Butfly-t…
-Cső…
-Nem azt kérdeztem,hol laksz,csak köszöntem…-vont vállat lenézően,aztán végigmérte őt.-Blair a neved,ugye?
-Igen…-motyogta.
-Oh,én Mathilda vagyok.-Úgy gondolta,ideje lenne leráznia ezt a libát,aki ekkor a kezét nyújtotta.Na jó,ennyi még belefér.Vonakodva bár,de a lány kezébe helyezte az övét,de ő ahelyett,hogy megrázta volna,kifordította és letépte róla a csíkos csukló-védőt,vagy karszalagot,vagy mit,és megbámulta a rózsaszín hegeket.
-Húúúú,ez de durva,te vérbeli emós vagy,igaz?-nem válaszolt.Szálljon már le róla ez a divatmajom!!-Amúgy,festeted a hajad?
-Semmi közöd hozzá…-lerázó hadművelet indul.
-Szóval igen.Milyen színű igazából?-ki ő???Levakarhatatlan pincsikutya?!
-Na jó,figyi húzz innen,mert marhára idegesítesz.-fejtette ki végül,de Mathilda csak felvonta a szemöldökét.Hát ez nem lehet igaz!
-Milyen színű?
-Szőke!-sziszegte Blair.Már nagyon elege volt a csajból…
-Hmm….-tűnödött hangosan-Nem értem,hogy egy lány,akinek szőke a haja,kék a szeme,fehér a bőre,magas és tiszta modell-alkat,miért csinál magából szánalmas lúzert…-csóválta meg fitymálva a fejét,majd pipiskedve továbbált.Blair egyedül maradt a füzetével és a gondolataival.Na de ekkora egy libát!!Mit tud ő róla?!Tudja,miken ment keresztül?Tudja?!Nem.Hát csak ne üsse bele azt a csinos kis orrát az ő dolgába…Hah!
Becsöngettek.Pár másodperces késéssel benyitott Mrs.Jones,a biosz tanár.Elkezdett írogatni a táblára,valami növényről…kezdetét vette egy unalmas óra.
Asztali nézet