♥ Egy magányos emó története ♥♥ by: Anna Pinter ♥
Este kilenc körül járhatott,Blair hátttal feküdt az ágyán.Körülötte fényképek,kinyitott albumok hevertek.Szeme vörös és dagadt (mint hazajötte óta mindig),bőre sápadtabb,mint szokott.Csöndeben fekszik,meg se szólal,fe se sóhajt,csak mred maga elé a semmibe.Ilyesztő látvány.Két napja fel sem veszi a telefonját,ha hívják,vagy pedig egész egyszerűen kinyomja.Egy hete érkeztek vissza.Azóta,hogy elbúcsúzott tőle lakása ajtajában,nem is látta Riley-t.Ezen a héten egyáltalán nem ment iskolába,csak egész nap feküdt,sírt aztán megint feküdt,megint sírt….Pedig barátja azóta rengetegszer hívta.Emily is próbálta elérni,de még Claudia is,pedig ő nem is tudta,mi történt.Az anyukájától is kapott e-mail-t.Mert lehet,hogy elsőszülött lánya elszigetelődött a családtól,szinte nem is tartotta velük a kapcsolatát,ők nagyon szerették Blair-t,és lányuk körözéséről is tájékoztatták őket.Persze,már ők is tudják,hogy ártatlan volt,de azért megírták neki,hogy nagyon izgultak érte és hiányzik nekik.Hát még ha neki nem hiányoznának.De hiányoznak.Hiányoztak az apja faviccei,amiket a közös étkezések alkalmával szokott bedobni,az anyja meleg,elnéző mosolya,ahogy ilyenkor a férjére néz,a 10 éves kishúga aki mindenképpen festő vagy grafikus akar lenni,és egész álló nap csak rajzol,régebben még a kerítést is telefirkálta.Az a családi légkör….a szeretet hiányzott neki.De perpillanat az élete a legjobban.A tudat,hogy hamarosan boldog lesz,Peter felesége,mindig megnyugtatta.Azonban ez a gondolat mára értelmetlenné vált,és nem volt semmije,kivéve a megsebzett,megcsonkított szíve,ami minden dobbanásba belesajdult….És másnap már muszáj lesz iskolába mennie,ugyanis holnap kedd van,már a hétfőt és ugyebár az előző hetet ellógta.Azóta már a vállán is volt egy két vágás,de azokat pólókkal és pulcsikkal rejtette el a nyilvánosság elől,vagy ha valaki észrevette volna,arra is kész volt a válasz: macskakarmolások.Bár a hegeken nagyon is látszott,hogy valami macskánál erősebb vágta meg,és mélyebb sebet ejtett,mint amit egy macska karma ejtett volna.Most is megcsörrent a telefonja.Meg se moccant.Várta,hogy a csöngés abbamaradjon,a vonal túlsó végén lévő személy pedig feladja a próbálkozás.De a csörgés csak nem akart abbamaradni.Ingerülten kimászott az ágyból,nem törődve vele,hogy néhány fényképet és egy vastag albumot lerúg az ágyról.A telefonért nyúlt.Ismeretlen.Felvette a kagylót.-Haló?-szólt bele,de nem jött válasz.A túlsó oldalon csönd volt,az illető meg se mukkant.Blair a kijelzőre pillantott.Nem,nem tették le,Még mindig hívásban volt. –Ki az?-kérdezte újra.Na,most tisztán hallotta a pittyenést,ami azt jelentette,hogy a vonal túlsó végén lévő személy letette.Hát igen,itt az élő példa,hogy nagy az Isten állatkertje…Ha már így felkelt,elővette a másnapi ruháját.Nem is figyelte mit vesz elő.A fekete farmerját ls egy bő,szürke pólót,amit eddig csak otthon szokott hordani,mert igen ki volt nyúlva és el volt kopva.Kiment a konyhzába és megevett egy fél almát.Mostanában alig evett valamit.Bár még nem látszott rajta,de félő volt,hogy fogyni kezd,pedig hát Blair minden volt,csak túlsúlyos nem…A fürdőbe ment és lezuhanyzott.Visszavette ugyan azt a fekete melltartót és bugyit,ami eddig volt rajta és befeküdt az ágyába.Paplanjáról lerázta fotókat és a régi albumokat.Utóbbiak nagyot csattantak a földön.Állig takarózott és próbált elaludni.A sötétben kirajzolódott az ablak körvonala.Elfelejtette lehúzni a redőnyt,így az utca fényei kissé beszűrődtek a szobájába.Ennek ellenére haamr elaludt.A baj csak az volt,hogy mióta hazajöttek,szinte minden éjjel rémálmai vannak.Nem olyan rémálmok,mint szörnyek,halál,vámpírok,egész egszerűen csak Peter-t látta egy másik lánnyal az oltár elé menni,és az álom visszatérő volt.Ő nem is szerepelt benne,kénytelen volt szótlanul végignézni,ahogy szerelme megcsókolja azt a másik lányt…Bár tudta,hogy ez lehetetlen,mert Peter nem bontottta fel az eljegyzésüket.Nyilván elfeledkezett róla.De akárhogy volt,nem lehetett menyasszonya,mert már volt egy.Ő volt az.Akárhogy is próbálkozott,nem tudta magát túltenni rajta.Nem múlt el úgy nap,hogy ne sírt volna,egyre gyakrabban vágta meg magát,nem sminkelt és nem lakkozta a körmeit,nem is figyelt rá,mit vesz fel,nem fogadott hívásokat,alig mozdult ki otthonról…Na ezt már lehet betegesnek nevezni.Látszott rajta,hogy szenved.A sötét karikák a szeme alatt nagyon szenbetűnőek voltak,a vágásokat is csak nehezen tudta eltakarni.Perpillanat ez volt ő.A sok sírástól és ételhiánytól többször hányt is,de nem ment orvoshoz.Csak az elveszett életével és a fájdalmával foglalkozott.És ha próbált is kissé elfeledni a múltat,később valami mindig emlékeztette Peter-re és kezdte előlről az egészet…Két élete volt.Az első egy vidám,boldog,a második egy reménykedő,magányos,aztán ez az élet is elveszett és nem talált újat.Úgy érezte,nem is fog.Eddigi tizenhét éve,úgy érezte,fölösleges volt,mert mindvégig Peter-höz fűződött,és most,hogy ő már nincs,élete sincs több.Mert ő maga volt az élete.Volt.És nem tudott ellene semmit tenni: még mindig szerette… Sikítás hasított az éjszaka csendjébe.Blair dobálta magát az ágyban,aztán hirtelen felült.A kinnti lámpák és kocsik fénye megvilágította izzadságban fürdő arcát.Már megint egy rémálom…de most rosszabb volt,most Peter-t látta elmenni.Más kinevetné,ezért így felriadni és kiabálni….de neki ez volt a legrosszabb álom,amit valaha álmodhatott…Eleredtek a könnyei és az ölébe potyogtak.A csendes sírás végül heves zokogásba ment át.Nem bírt visszaauludni.Kiment inni,de félrenyelt és a szájában lévő vizet a padlóra köpte.Nem törölte fel,nem volt ereje.Egész testében remegett.Lekapcsolta a lámpákat és megnyugvást keresva bóklászott a sötétben.A nap lassan felkelt,a narancsárgás,hajnali sugarak áttörtek a lehúzott redőnyök résein és a Blair szobájában lévő nagy,nyitorr ablakon.Ő régen imádta ezt,most nem törődött vele.Fogta a ruháját és gépiesen bemasírozott a fürdőbe.Hamarosan halk sikolyok visszhangoztak a kis lakásban.-Mikor belépett za iskolába,minden szem rátapadt.Tárott szájjal bámulták,mint valami hihetetlen dolgot,de ő csak ment a kémia terembe…Riley nyomban felkapta a fejét,mikor Blair belépett.Megjenésére izgatott mozgolódás és sutyorgás támadt.Nem törődött velük.Leült a legeldugodtabb padra,táskáját a mellette lévő székre tette,hogy senki ne ülhessen mellé.Bal kezén a csuklóvédő,a jobbon könyékig felérő fekete kesztyű,ami az ujjait nem fedte.Még mindig bámulták.Még sosem látták ilyennek Blair-t,szokatlan és elrettentő látvány volt.Nem volt rajta semmi smink,szemei alatt a karikák,bőre már szinte áttetszően fehér,a haja hétrafogva,frufru-ja csatokkal hátratűzködve.A bő póló soványabbnak mutatta,a cipője nem volt rendesen bekötve,körmei háromnegyed részéről lekopott a lakk,a szája halvány volt,szemei véreresek és dagadtak.Riley megkövülten nézte.Még sosem látta őt ilyen megggyötörtnek. Az órák közötti szünetekben Blair a lány mosdóban bújt el az egyik Wc fülkében,és az ebédet is kihagyni készült,hogy minél előbb hazajuthasson.Azonban Riley valahogy sejtette a tervét és órák után a közelébe férkőzött.-Blair!Mondd,jól vagy!-Nem..nagyon nem vagyok jól..felelte Blair őszintén.-Orvoshoz kéne menned.-látszott Riley-n,hogy aggódik.Nagyon.-Engedj el!-kiabálta barátnője,ugyanis közben már kinnt voltak az iskola előtt,és Riley erősen szorította a karját,hogy ne lóghasson meg előle.Ekkor Riley a vállait ragadta meg és közelebb húzta magához,hogy a lány a szemébe nézhessen,de Blair feljejdult és letépte magáról Riley kezeit.A fiú megütközve pislogott rá.-Mi van?Nem szorítottalak olyan erősen…-pár másodpercig értetlenül állt,aztán lesápadt,és ijedten kapott Blair pólójáért.Fél válláról lerángatta az anyagot.Blair felszisszent,mint akinek fájdalmat okoz válla fedetlenné tevése.Éa végül is azt is okozott neki.-Te jó Isten…-hördült fel megbotránkozva Riley.Már a fél iskola tágra nyílt szemekkel figyelte a jelenetet,még a biciklijüket toló diákok is megálltak és megbámulták.Blair vállát friss vágások csúfították,fehér bőre szinte vörösnek hatott.-Nem vagy normális…most hazaviszlek és elkobzom az összes éles tárgyadat,vagy pedig mész a pszihiáterhez.-Blair ingerülten,de óvatosan húzta vissza vállára a pólót.-Az én személyes tulajdonaim-.jelentete ki hidegen. –Nincs jogod elvenni,mert még lopásért is feljelenthetlek.És különben is…miért érdekel téged annyira,hogy mi van veled?Ha meghalnék,neked abból sem lenne semmi bajodd…bunkózom veled,kerüllek,már az idegeidre megyek a siránkozásommal és a könnyeimmel…miért védesz még mindig engem?-kiabálta dühösen.Minden ledermedve hallgatta a komoly szóváltást. –Szóval?Tudod mit?!Ne is válaszolj….jó?-nagyon gyenge volt,mióta Peter elhagyta,így hát megint eleredtek a könnyei,akármennyire is próbálta őket visszatartani.Kedvelte Riley-t és fájtak neki a saját tulajdon szavai.Még egy percig némán állt,nem is küdve a szaporán záporozó könnyekkel,aztán megrázta a fejét és elviharzott.Sírva száguldott végig az utcán,mindenki megbámulta.Mikor hazaért,csak beviharzott a szobájába.Lekapta a pólót és nadrágot,egy szál melltartóban és bugyiban az ágyára vetette magát,úgy zokogott tovább.A világ leggyengébb,legmagányosabb,legszerencsétlenebb és legszánalmasabb figurájának érezte magát….mi lett vele?Mi lett az életével?Hogy történhetett ez?! Ezalatt Riley csak állt ledermedve,nem törődve a rengeteg szempárral,ami rá szegeződik,és bámult Blair után.Úgy érezte,válaszolnia kell a kérdésére…hogy miért törődik még mindig vele…mert egy válasszal tartozik neki.Tervétől semmi és senki nem rettenthette vissza.Elszántan vágott utat magának a bámészkodók között,mire ők újra ügyes-bajos dolgaikkal kezdtek foglalkozni,elindultak hazafelé,telefonáltak,mint ha mi sem történt volna… Kopogtak.Már nem sírt.Csendben ült az ablak alatt és bámulta a szobája ajtaját.Rmek szórakozás,ugye?Hát,igen…ez nála már mindennapossá vált.A kopogás risztotta fel mélázásából,lassan,gépiesen elindult a bejárati ajtó felé.Nem zavarta,hogy csupán fehérnemű volt rajta,nem zavarta,hog látszanak vállain,karjain és csuklóján a vágások,legalább elrettenti a hívatlan látogatót.Kinyitotta az ajtót,ami mögött Riley állt.Mielőtt még Blair visszacsukhatta volna az ajtót,erős karjával megtámasztotta azt és belépett.-Nem válaszoltam a kérdésedre…-kezdte.Blair-nem felrémlett az a súlyos,nehéz kérdés,amit még a suliban vágott Riley fejéhez.-Nem kell…tudom,hogy…szánalmas vagyok…-Válaszolnom kell.-mondta Riley szenvedélyes arckifejezéssel,a szemében különös tűz égett.Közelebb lépett Blair-hez és se szó,se beszéd,megcsókolta.Tenyerében tartotta szerelme fejét,olyan óvatosan,akár egy törékeny porcelánbabájét,és csókolta,csókolta…és ennek a csóknak nem akart vége szakadni.Ebbe a csókba sűrítette a szavak nélküli vallomást,és a mondandóját: hogy Blair mennyire fontos neki.Érdekes módon,barátnője hagyta,hogy csókolja,nem lökte el,nem sírt és nem húzódott el tőle.Egy percre,mintha megállt volna a világ,az idő mintha nem pergett volna…Aztán Riley ajka elszakadt Blair-től.Csak néztek egymás szemébe.Blair arcáról semmit nem lehetett leolvasni,a szemében volt valami…ami eddig nem.Riley félénken elmosolyodott..-Válaszoltam.-Most én válaszolok…-Blair felágaskodott és,most ő csókolta meg Riley-t.A fiú közelebb vonta magához,és úgy szorította,minta soha nem akarná elengedni.Aztárn Blair elhúzódott tőle,de még mindig kapaszkodott a pólójába.-Szerelmes vagyok beléd…-suttogta Riley.Blair komolyan nézett rá.-Tetszel nekem…-Köszönöm a csókot.-Riley egy kissé kitárta karjait,mintha újra meg aakrná ölelni a lányt,de aztán mégis visszaeresztette és tétován az ajtó felé lépett.-Elmehetek,de…-Nem búcsdúztál el.-Riley szenvedélyesen a lányra nézett és visszarohant.Újra átölelte szerelmét,aki most kissé felágaskodott.Újra megcsókolta..újra és újra és újra…és csak ott álltak,elmerülve a pillanat gyönyörűségében,ajkuk csókban összeforrva,egymás karjaiban….egy új tűz égett mindkettőjük szívében.
Szavazás