♥ Egy magányos emó története ♥
♥ by: Anna Pinter ♥

-A szike?-zihálta Riley.

-Elkoboztam.-felelte komoran Emily –Csinált már ilyet?

-Elvégre emós…-dörmögte Riley. –Most,hogy jobban belegondolok,az iskolában mindig csuklóvédőt hordott…-Rachel jelent meg az ajtóban.

-Magához tért.-Riley és Emily szó nélkül a szobába viharoztak.

-Meg vagy te huzatva?-rázta meg a bágyadt Blair-t a vállánál fogva.

-Emós vagyok…csináltam már ilyet..jogomban van…-Riley egy pillantással elhallgattatta.

-Azért nem hiszem,hogy úgy eldurvult volna a helyzet,hogy elájultál!

-Alap.-válaszolta Blair.Továbbra sem nézett Riley szemébe.Érezte az égő fájdalmat a csuklóján,de jobban az üres lyukat a szívében…Peter elmentével a szívéből leszakadt egy darab és vőlegényével ment el örökre.Riley felhördült Blair kijelentésére,mire ő csak lehunyta a szemét és annyit mondott.-Jó éjt.-barátja értetlenül meredt rá,de aztán rájött,hogy Blair csak a tudtára adta,hogy hagyja egyedül.Fújtatva felállt és kiment a szobából.Csapódott az ajtó.Emily nem követte,hanem leült Blair ágya szélére.

-Én megértelek és át tudom élni a fájdalmadat.

-Dehogy tudod!-suttogta Blair erőtlenül.

-Ne feledd,nekem volt egy nagy szerelmem.De ez a szerelem viszonzatlan volt és a saját szememmel tapasztalhattam,ahogy mást ölel és csókol,reményem nem volt…csak a kínlódás.Te legalább öt évig reménykedhettél.És Peter nem csalt meg,és nem kérte vissza a gyűrűt.Talán visszafogad majd..

-Te nem hallottad,mit mondott.-mondta keményen Blair. –Szinte undorodva nézett rám.Azt mondta,számáa meghaltam,hülye,közönslges lány lettem…és hogy nem szeret.

-Hát…

-Csak azt ne mondd,hogy van remény!

-Van remény…-Blair befogta a fülét,mint egy kisgyerek.Emily gyengéden megfogta két kezét és visszafektette az ágyra.

-Lehet,hogy tényleg nincs remény,lehet hogy elveszett az életed.De ilyenkor talpra kell állni,és keresni egy reményt,átélni egy új életet és valami újról álmodozni.Csak próbáld meg!Kezd újra az életed!Ne rágódj a múlton,én sem teszem.Pedig ha akarnám,most is belehabarodhatnék Liam Payne-be,egy világsztárba,aki nyilván már nem sokáig egyedülálló…de nem teszem.Helyette másba szeretek bele és más életet élek.

-Változtass jeszót..

-Tessék?

-Sajnálom.Én,mikor még nem tudtam,hová költöztetek és még hol laksz,feltörettem a jelszavadat egy fiúval,de nem akartam lopni tőled semmit és nem önérdekből tettem,csak mert…csak mert beszélnem kellett veled.Én nem tudom a jelszavad,mert le kellett lépnünk Riley-val,mielőtt még beszélhettem volna a fiúval.Sajnálom.-Emily egy darabig hallgatott,csak aztán szólalt meg.

-Mind követünk el hibákat.-mondta csendesen. –De köszönöm.Más talán nem szólt volna.-Blair bólntott.

-Szólnom kellett.-Emily átölelte.

-Pihend ki magad,holnap hazautaztok.A telefonszámomat elmentem a mobilodra,ha nem baj és beírom az e-mail címemet is.

-Persze,nyugodtan…

-Akkor hát..szia.

-Jó éjszakát…-mikor kinyílt az ajtó,sárgás áradt a szobába,de hamarosan becsukódott és újra sötétség borult mindenre.Blair nézte a sötét plafont.Elgondolkodott Emily szavain.Ő nem tud új életet élni..nem macska,földi halandó,akinek csak egy élete van-vagy is volt.

Mikor felébredt,egy percig boldog volt,nem emlékezett semmire,nem tudta hol van,mi történt tegnap.Aztán hirtelen megint elöntötték az emlékek és a hangulata nyomban lelohadt.A vele szemben lévő falon nagy,fehér óra ketyegett.Delet mutatott.Te jó ég!Délig aludt?Felült és megdörzsölte a szemeit.Kissé szúrtak és nem látott velük olyan tisztán,tehát egyértelműen be voltak dagadva.A csuklóján is felerősödött az égő fájdalom,szinte lüktetett.Kimászott az ágyból és a bőröndjébe nyúlt.Elővette a neszesszerét és az első ruhát,ami a kezébe akadt.Nem érdekelte,hogy fog kinézni,koszosat vesz fel vagy tisztát,elvégre Peter már nem volt az övé,örökre elvesztette…és most csak ez számított.Kimasírozott a szobából és beslisszolt a fürdőbe.Csak akkor nyugodott meg,mikor elfordította a zárat.

-Huh….-sóhajtott fel.A tükörbe nézett,majd azt kívánta,bár ne tette volna.A szemei hatalmasak voltak és petyhüdtek,behálózták a vérerek.Bőre sápadt,csukjóján túűzvörös sebek jelzik a tegnap történteket.Levetkőzött és villámgyorsan letusolt.Felöltözött (egy fekete farmer-miniruha volt,amit elővett),megfésülködött és kiment Emily-vel találta szemben magát.

-Azért szólhattál volna,hogy felébredtél.

-Ja…majd legközelebb szólok…

-Siess,van pirítós,aztán el kell mennetek Rachel-lel a rendőrségre,hogy tisztázzátok az ügyet.Utána rögtön indultok vissza Londonba.

-Aha…-Blair lefejelte az ajtófélfát.Emily megragadta a vállát,mielőtt még hátraesett volna.

-Hé,te biztos vagy benne,hogy felébredtél?-fúrta bele tekintetét az övébe.Sietve bólintott.Emily elengedte és aggódva fürkészte az arcát. –Jól vagy?Jó,tudom,hülye kérdés,de…

-Igen,hülye kérdés.-torkollta le és elindult.

-Öhm…arra a szobád van.-új barátnője furcsán nézett rá.

-Hopp…jut szembe,hol az étkező?

-A nappalitól jobbra.-Blair átgázolt a nappalin,közben végig a hátában érezte Emily pillantását.Hamar megtalálta az étkezőt.A nagy dióbarna asztalon egy tálcán frissen sült pirítós illatozott,mellette vajjal és egy egy csésze kávé.Ezen kívül még három csésze volt,de azok üresek.Riley az asztalfőn ült,tőle jobbra Rachel,mellette pedig Emily húzott ki egy széket és lehuppant rá.Ő Rily bal oldalán foglalt helyet,de nem akart enni.Igaz,majd’éhen halt,de úgy érezte,nem bír enni.A fájdalom már már szétfeszítette a mellkasát.Nyelt egy nagyot.Azt várta,hogy menten holtan rogyik össze,de ez nem következett be.Blekortyolt a kávéjába,aztán felállt és visszavonult a szobájába.Épp a bőröndjét pakolta szájában a fogkefével,mikor megérezte,hogy valaki figyeli.Megfordult.Rilye állt az ajtóban,szomorúan nézve ügyködését.Kérdőn meredt barátjára.Na,most vajon mi van…Egyedül akart maradni a fájdalmával.Utálta,ha mások nézték,ahogy szenved,mintha a fő produkció lenne,akit a cirkuszban mutogatnak.Mintha a szenvedése másokra tartozna…nem,ez csak rá tartozott.Kihúzta a fogkefét a szájából,úgy várta,hogy Riley megszólaljon.

-Nem ettél.

-Nem vagyok éhes.-gyomra ellenezve előző kijelentését,hangosan megkordult.Blair remélte,hogy Riley nem hallotta meg.

-Nem hiszem el.

-Hát csak hidd el.-felállt és a fürdő felé vette az irányt.Barátja követte.Kiöblítette a száját és kimosta a fogkeféjét.Visszacsörtetett a szobába.Riley még mindig a nyomában loholt.Elpakolta a neszesszerét és a pizsamaként használt fehérneműt,összehúzta bőröndje cipzárját,kihúzta a fogóját,majd megfordult.

-Mit akarsz?

-Azt,hogy ne szenvedj,és hogy felejtsd el Peter-t.-fakadt ki szenvedélyesen Riley.

-Sajnálom….az érzéseimnek nem parancsolhatok.Peter az életem volt…ő volt számomra a minden,a tengely,ami körül kering a föld,a nap éjszaka,nappal a hold,melegben a szellő,hidegben a meleg…-válaszolta Blair és a bőröndjére ült.Tenyerébe temetkezett és csendesen zokogott.Riley mellé guggolt és átkarolta a vállát.

-Pont erre a válaszra számítottam…-súgta a fülébe,majd megsimogatta a vállát és a hátát.Blair a nyakába borult ls ott sírt tovább.Ő csendesen simogatta a lány haját,és hagyta,hogy összekönnyezze a fehér pólóját.Így talált rájuk Rachel.

-Bocsi,én csak…hát,indulnunk kell.-pislogott rájuk sajnálkozva.Riley feltápászkodott és megköszörülte a torkát.Blair is felegyenesedett és maga után húzva bőröndjét Rachel mögött indult meg a nappali felé.

-Hát…köszönjük a vendéglátást.Emily,akkor az e-mail címemet és a telefonszámom tudod.

-Nincs mit Riley,és igen,tudom őket.Blair,akkor elmentettem neked az én számom,ha nem baj,a tiédet is megnéztem.

-Dehogy baj!Köszönjük Emily!-ölelte át Blair,közben lopva letörölve az újabb könnyeket.

-Hidd el,később jobb lesz majd.Akkor tartsuk a kapcsolatot!

-Persze,persze…-motyogta.

Rachel kocsija egy fekete opel.Riley előre ült,Blair hátul foglalt helyet.Emily hosszasan integetett,egészen,míg el nem tűntek az utca végén.Némán ültek és néztek ki az ablakon.Végül Rachel törte meg a csendet.

-Akkor én elmondom,hogy ti a jelentés után rögtön megkerestetek engem,és én amint megláttam Blair arcát,rájöttem,hogy tévedtem.leírom majd nekik az igazi bűnös arcát és bocsánatot kérek.Ti csak helyeseljetek és ne tűnjetek túl buzgónak vagy szégyenlősnek,az nem lenne túl nyerő.Mondjátok azt,hogy aznap este együtt voltatok otthon és TV-t néztetek.Adjátok elő meggyőzően.

-Meglesz.-biztosította Riley,de látszott rajta,hogy izgul.Blair még csak nem is remegett.Nem érdekelte,sittre vágják,vagy elengedik,így is úgy is ugyan az várt rá: szenvedés és önpusztítás.Semmi több.Mert az élete tegnap pár másodperc alatt omlott össze,és vált fölöslegessé.A legjobb az lett volna,ha aznap nem esik el az utcán…Akkor nem találkozott volna Peter-rel.Szerelmes lett volna valaki másba,akivel még mindig együtt lenne.Nem let volna menyasszony tizenkét évesen.Nem kellett volna elköltöznie,nem emózott volna be,nem váltott volna iskolát és soha nem ismerte volna Riley-t,Emily-t,Rachelt és Kayla-t…most nem köröznék a zsaruk…nem kellene szenvednie és nem kellett volna elszöknie London-ból,a szülővárosából.Közben leparkoltak a rendőrség elől.Kiszálltak a kocsiból.Egy magas,izmos rendőr döcögött feléjük.Ők is elindultak felé.Riley próbált nyugodtak látszani,Rachel kissé feszültnek tűnt,Blair csak megviseltnek.Mielőtt a rendőr bármit is szólhatott volna,Rachel belevágott.

-Jó napot,kérem,nekünk a londoni hatóságokkal kellene beszélnünk.Történt egy súlyos félreértés.Azt hiszik,ez a lány és ez a fiú bűnös-mutatott barátaira-de nem.Be is tudom bizonyítani,és tudom,hogy néz ki profilból az igazi tettes.-a rendőr felvonta szemöldökét.

-Jöjjenek velem.-közölte.Szemében kíváncsiság csillogott.Riley és Rachel összenéztel.Nagyon remélték,hogy nem fog rosszul végződni ez a dolog…A rendőr egy telefonhoz vezette őket és tárcsázott.Megvárta,míg kicsöng a telefon,majd megszólalt.

-Tiszteletem,itt a washingtoni rendőrség.Nem,semmi sem történt.Három fiatal van itt és valami félreértést szeretnének tisztázni.Igen,17-18 év körüliek.Az egyik egy barna göndör hajú lány,a másik egy szőke,izmos fiú,a harmadik egy sápadt,fekete hajú,frufrus lány.Igen,ige,azt hiszem ez a stílus neve.Emó.-kérdőn nézett Blair-re,aki bólintott. –Igen,egy emó.Adom.-a rendőr Rachel-nek nyújtotta a telefont.

-Haló..-szólt bele félénken.-Félreértés történt…-dadogta,majd barátaira emelte pillantását.Felbátorodva folytatta. –Igen,mindent elmondok.-azzal el is mondta.Ezután egy várakozóba kísérték őket,ahol aztán feszülten várták a végeredményt.Riley teljesen leizzadt,már nem is próbálta titkolni,hogy mennyire izgul és fél.Blair csendesen kuporgott a sarokban.Már megint sírt.Rachel sajnálkozva nézte,mutató és középső ujját összekulcsolva szorított barátainak.Kattant a zár,az ajtó kinyílt.Nem az előbbi magas rendőr,hanem egy szikár,kopasz lépett be rajta.Minden szem rászegeződött.Komolyan meredt a fiatalokra.

-Ártatlanok vagytok.-morogta oda Riley-nak,azzal intett,hogy elmehetnek.Megkönnyebbülten lélegeztek fel.

Újra a kocsiban ültek.A reptér felé robogtak.Rachel megállíthatatlanul csacsogott,nagyon megkönnyebbült,hogy felmentették őket.Riley készségesen válaszolgatott a lány bugyuta kérdéseire,csak Blair ült csendbe burkolózba,s engedte el füle mellett a neki címzett kérdéseket és megjegyzéseket.

-Hát akkor,köszönünk mindent!-mosolygott Riley és hagyta,hogy Rachel megölelje.Blair és elbűcsúzott,majd hosszas integetés után felszálltak a gépra és várták a felszállást.A gép a felhők fölé emelkedett,könnyedén szántották az eget.Blair még csak ki se nézett az ablakon.Két térdét felhúzva bámult a semmibe,és engedte,hogy könnyei lecsorduljanak az arcán.Riley először nem szólt semmit,de aztán nem bírta tovább.

-Ne sírjál folyton!Kérlek…figyelj rám,ez már beteges.Orvoshoz kéne menned.A tegnapi esemény óta csak sírsz és sírsz…nem tesz jót neked se.

-Vesztetted már al a számodra legfontosabb személyt?Omlott már össze az életed,jeéentéktelenné és értelmetlenné téve a múltadat és a jövődet?Érezted már úgy,hogy nincs már semmi és nem is lesz?-kapta fel a fejét Blair,szikrázó tekintettel meredve Riley-ra.

-Nem…-válaszolta elszontyolodva.Blair nem szólt többet.Ugyan úgy gubbasztott gondolataiba mélyedve,mint addig.Riley sem kísérelt meg beszélgetést kezdeményezni.Úgy gondolta,megvárja,míg Blair kedélyei lecsillapodnak,csak aztán próbál meg újra a közelébe férkőzni.A lányokhoz érteni kell és finoman kell velük bámmi,mint egy értékes,gyönyörű porcelánnal,kivéve,ha az ember egy könnyen megkapható utcalányt fog ki…de Blair nem olyan.Peter feltételezése,hogy Blair közönségessé vált,nem igaz.Blair jobb,tisztább szívű és érzőbb lény volt mindenkinél,csak ez kívülről nem látszott.Riley-nak be kellett ismernie….beleszeretett egy menyasszonyba,aki éppen vőlegénye miatt szenved…