♥ Egy magányos emó története ♥♥ by: Anna Pinter ♥
Valami nem stimmelt.Ilyen a halál?Nem valószínű.Érezte a fülét és hallott is vele.Valakik fojtott hangon beszélgettek a közelben és gyógyszerszagot érzett,na meg vért.Érezte a testét,valahol feküdt.Minden bizonnyal ágyon.Megpróbálta megmozdítni a karját,de valami ettől mélyen beleszúródott a könyékhajlatába.Megdermedt.Most hol van?A Mennyországban?Vagy a pokolban?Esetleg ő most csak egy lélek?De….emlékezett.A késre.Taylor-ra.A helyszínre érkező Riley-ra.Claudia rettegő arcára.Az emlékekre.A szeme előtt visszapörgő élete képeire és a látomásokra.A számára ismeretlen,de szívszorongató zenére,ami a fejében szólt.Arra,hogy Peter randin volt.Egy másik lánnyal.Ettől olyat érzett,mint valami reménykedés,hogy legyen halott.De nyilvánvalóan nem volt az.Kinyitotta a szemeit:látott.Érezte,ahogy a szíve hevesebben dobod,tehát nem állt meg.Pedig most tényleg meg akart halni…Peter elfelejtette őt.Nem elég,hogy elhagyta,randizgat valaki mással.Már az se nagyon vigasztalta,hogy nem házasodhat össze mással,csak vele.Ettől még szerethet mást.Mert ha mással randizik,az egyértelműen azért van,mert már tényleg nem szereti.Kíváncsian nézett kötül.Fehéres,zöldes falak,nagy ablak,de a függöny el van húzva.A sarokban két orvos beszélget.Megköszörülte a torkát,de a hasoldalába éles fájdalom hasított,amitől felnyögött és pár másodpercig nehezen vette a levegőt.Az orvosok felkapták a fejüket.Egyikük nyomban felpattant és mellette termett.-Hoyg érzed magad?-A hasam…-nyöszörögta Blair,de minden egyes szó egy-egy szúrás volt a sebébe.A fájdalomtól könnyek gyűltek a szemébe,de nem engedte,hogy lecsorduljanak az arcán.Nem akart gyengének mutatkozni.-Hát persze.Tudtuk,ogy nem fog elmúlni,mire felébred.-mondta a mellette álló orvos a másiknak.Blair nem akart megszólalni,de szemével kérdőn nézett az orvosra,aki vette az adást.-Egy hete feküdték mesterséges kómában.-Mi?!Egy hét telt el az óta a nap óta?! –Újra kellett élesztenünk,hála Istennek,a kés nem találta se a szívedet,se a gyomrodat.Így volt esélyed a túlélésre,bár akkor nem valami sok.De mint látod,felébredtél és élsz.A fájdalom…később elmúlik.Össze kellett ölteni,a varratokat még ne szedtük ki.-És..mikor mehetek haza?-préselte magából a szavakat,majd összeszorította fogait,hogy ne sikítson fel.-Még két hétig biztos itt maradtsz.-majdnem felkiáltott,hogy: Mennyi?! De nem tette,mert sejtette,hogy ez újabb fájdalmakat jelentene neki.Ezért csak bólintott.-Van egy fiú,aki nagyon szeretne veled beszélni.-Blair felvonta a szemöldökét. –Egy bizonyos Riley Spears.-csönd.Meredten nézett az orvosra,aztán az ajtóra.Riley…Ő akadályozta meg a halálát.Igazából hálásnak kellett volna lennie neki,de nem volt az.Ő meg akart halni.Így már semmi értelme az életnek,ha Peter elfelejtette és mással van.De azért bólintott.Szerette volna tudni a történteket,részletesen,és Riley biztos mindenről tudott.Az orvos intett a másiknak,mire mindketten elhagyták a termet.Hamarosan Riley oldalazott be,csendesen ebcsukta az ajtót és Blair-hez rohant.-Jajj,Blair!Azt hittem..-nyelt egyet.-Hogy nem látlak többé…élve.-akaratlanul is elmosolyodott a szavakra.Tehát valakinek még azért mindig fontos.-Mi történt,mi a helyzet most?-na,most már lecsordult egy könny az arcán,felszisszent és erősen összeszorította a szemeit.-Öhm…mi a baj?-újra kinyitotta őket és barátjára nézett.Válaszként a hasára mutatott,mire Riley kissé megbotzongott az emlékektől,majd megértően bólintott. –Bocs.Gondolom fáj,de kiment a fejemból.-Hahh!A fájás nem kifejezés.De ő ezt honnan is tudhatná…-Szóval a helyzet.Hát…miután elájultál (vagyik,mindenki azt hitte,meghaltál) én megverekedtem Taylor-ral,Claudia hívta a rendőrséget és a mentőket.-Blair szájtátva hallgatta.Riley megverekedett Taylor-ral,egy gyilkossal,aki bármire képes….őérte?-Jött két férfi,és miután leesett nekik a tantusz,beszálltak a bunyóba és együtt lenyomtuk Taylor-t.Kijöttek a rendőrök,elvitték,és Claudia-t is,hogy mondja el a történteket.A mentők veled együtt engem is elvittek,mert Taylor alaposan behúzott nekem egyszer-kétszer.-mutatot a fejére,amit monoklik,puklik és foltok tarkítottak. –Már a kocsiban elkezdték az újraélesztésedet,én meg szurkoltam,hogy sikerüljön.Sikerült is,a szíved még dobogott,bár lassan ezért a sürgősségire vittek.Nos,Taylor-t letartóztatták,Claudia meg hazamehetett.A rendőrök és én és persze mindenki…már tudunk az üzenetről,Blair.-jelentőségteljesen,komolyan fúrta Riley a tekintetét az övébe.-Blair,azt kell hogy mondjam,te tiszta hülye vagy!-beszéd helyett a fejét rázta. –De,igen!-folytatta Riley. –Mindegy.A lényeg,hogy így megtudtuk,miért jöttél el ide.Feltörték Taylor régi facebook-ját,csak hogy többet megtudjanak róla és akkor megtalálták ezt az üzenetet.Aztán téged nem találtalak a lakásban,miután híre ment a dolognak.Egyből a Big Ben-hez mentem,épp időben,hogy elránthassalak.Igazából ennyi.Midenki nagyon aggódott,sőt,aggódik érted!Anyukád is itt van,meg apukád és a húgod.És Barney meg Claudia,meg az a David Jones,valami nyomozó.-Blair tiltakozóan rázta a fejét,de mivel ezt nem lehetett elmutogatni és Riley is kérdőn nézett rá,felsóhajtott és nagy nehezen megszólalt.-A családom bejöhet..meg Claudia….a többieket ne engedd be…-nyökögte,majd a hasához kapott azzal a kezével,ami nem volt tele infúziókkal és csövekkel.Riley rámeredt,de aztán vállat vont és közölte a kinnt várakozókkal,hogy húzzanak el,Claudia és Butfly család pedig maradhat.Blair felsóhajtott.Hosszú napnak…inkább hosszú két hétnek nézett elébe. Két és fél telt el,mire végre kiengedték.A hasoldala még mindig kicsit érzékeny volt,de már nem volt az a kínzó fájdalom.Miután hazaért,újra az a kis senki lúzer vol,mint addig.Talán rosszabb.Nem törődött sem a hajácal,sminkjével.Még maradt rajt egy kis fekete smink arról a bizonyos estéről,amit a kórházban nem jól mostak le.De ő sem fáradozott vele.Miután a könnyei elkenték,az arcán fekete csíkok maradtak,de nem érdekelte.Tükörbe se nézett.Azóta többször látták felbukkanni egy-egy kocsmában vagy ivóban,ahol aztán részegre itta magát,és csak reggel tántorgott haza.Undorodott ettől a módszertől,de nem volt más választása.Így el tudta érni,hogy a feje másnapra egy nagy zsák homok legyen,és ne tudjon gondolni Peter-re,Riley-ra,Claudia-ra,Emiy-ra és senki másra.De főként nem Peter-re,aki egy étteremben ül egy másik lánnyal,és ugyanazokat a szavakat suttogja a fülébe,mint hajdan Blair-nek.Az alkoholba menekült,akármennyre irtózott is tőle.A hűtője televolt üveges sörrel,pezsgőkkel és borral.A lényeg az volt,hogy minden nap legyen kiütve,hogy ne tudjon gondolkozni.Ez volt az egyetlen megoldás,ugyanis a drogtól messze távol tartotta magát,akkor inkább már az alkohol. Az ágyán ült,kezében egy üveg sör,kinnt sötétség.A napok gyorsan teltek,ő szinte nem is érzékelte a múlásukat.Neki a nappal ugyanaz volt mint az éjjel,akkor aludt,mikor álmos volt,nem mikor itt volt az ideje,akkor evett,ha éhes volt,de valamikor akkor sem,inni pedig mindig ivott,csak hát nem vizet…Nem gondolhatott Rá.Nem.A seb túl friss és fájó volt.De nem hitte volna,hogy valaha is túlteszi magát rajta.Tényleg Peter volt az élete.Még mindig.Változatlanul.Komoran,üres fejjel bámult ki az ablakon,nézte,ahogy a sötét esőfelhők mögül néha elő-elő bukkan a hold,de szinte fel se fogta,mit lát.A sörösüveg már félig üres volt,a feje meg már félig tele homokkal.Gyengének érezte magát,mert nem mert szembenézni az érzéseive.Félt emlékezni,félt gondolkodni,félt érezni.Így sokkal,de sokkal könnyebb volt.Könnyebb és egyszerűbb.De az „egyszerű,de nagyszerű” mondás ide nem illett.Mert ez minden volt,csak nagyszerű nem.Naponta berúgni,többször is,csupán azért,mert gyáva vagy-nos,ha ez történik,tudd,hogy valami nagyon nincs rendben.Az ő Peter iránti szerelme olyan erős volt,amire szinte nincs is kifejezés.Na,neki nem lehetne azt mondani (legalábbis őszintén biztos nem),hogy „Majd kigyógyulsz belőele!” vagy „Ne félj,majd túlteszed magad rajta!” de azt sem,hogy „Majd megtalálod az igazit!”. Mert az,hogy neki Peter az igazi,az igazi igazi,az vitathatatlan tény .Nem gondolhatott rá.Nem gondolhatott semmire.Nem lett volna szabad élnie…nem kellett volna,hogy Riley elrántsa azon a napon…
Szavazás