♥ Egy magányos emó története ♥♥ by: Anna Pinter ♥
Telefonja nyugtalan csörgésére ébredt.-Blair!Hallottál valamit mostanában Peter felől?-szólt Riley feszült hangon a telefonba.Blair még félkómában volt,csak hat óra volt és szombat.-Nem…Mér’?-ásított.-Semmi,nem lrdekes.Akkor szia!-és már ki is nyomta.Riley még sosem csinált ilyet.De túlságosan is álmos volt hozzá,hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítson Riley kérdésének,a feszültségnek,ami barátja hangjából áradt,és a hirtelen kinyomásnak.Inkább visszazuhant a pátnákba és aludt tovább. Mikor olyan tíz körül felébredt és teljesen józan volt,már nagyobb jelentőséget tulajdonított a telefonos beszélgetésnek.Idegesen tárcsázta Riley számát és görcsösen emelte füléhez a kagylót.-Szia.-szólt bele,miután Riley felvette a telefont. –Miért kérdezted,tudod…azt az éjjel?-Öhm…figyi,bocs,most mennem kell.Majd beszélünk!-Nem,Riley,várj!-kiáltotta,de barátja már kinyomta.A hasában kis gombóc keletkezeztt.Van valami,amit Riley tud Peter-ről,ő meg nem?Belebújt egy egyszerű farmerbe és egy tegnap vásárolt fodros felsőbe,amit persze egy az egyben eltakart egy farmer dzsekivel és már kinnt is volt az ajtón.Nem érdekelte,hogy a haja egy szénaboglya,csak sietett Riley lakása felé.Mikor barátja elérte a tizennyolc éves kort,külön költözhetett a csládjától egy kis lakásba.Persze,Riley amint megvette a lakást,közölte Blair-rel a lakcímét.Akkor még nem nagyon hitte,hogy egyszer is meglátogatja Riley-t a lakásában,de most más volt a tészta.Hosszan nyomta a csöngőt,míg nem Riley beengedte.Felsprintelt a tizenhatodik emeletre,ahol a lakás volt.Az ajtó kinyílt,Riley csodálkozva meredt a lányra,aztán becsapta az ajtót.Blair dörömbölni kezdett.-Kérlek,Riley,be kell engedned!El kell mondanod,ha tudsz valamit Peter felől!Tudod,hogy muszáj tudnom mindent…mindent,érted?!-az ajtó mögött csönd,de aztán újra kinyílt,és Riley dugta ki a fejét.-Mindent,Blair?Hidd el,ezt nem akarod tudni.-Rosszabb úgysem lehet annál,hogy elhagyott.Már meg se kottyan.Semmilyen információ.Igen,tudnom kell.-próbált mosolyoni.Riley mélyet sóhajtott,de végül kitárta az ajtót.Blair helyet foglalt az egyik sötétkék fotelban,Riley lehuppant vele szemben.-Nos?-várta a választ.Tudnia kellett,mi történt Peter-tel,vagy mit csinált Peter.Mindent,ami Peter-rel kapcsolatos.-Ki fogsz borulni….-tiltakozott Riley.-Nem,hidd el hogy nem fogok!-Ha azt mondom,Peter-nek ma lesz az esküvője,kiakadsz?-Blair hisztérikus nevetésben tört ki.Várta hogy,Riley is vele nevessen,de ő nem nevetett vele.Nem bírta abbahagyni a nevetést,már szinte a könnye is kicsordult.Aztán rádöbbent,hogy Riley még csak nem is mosolyog.Barátja komoly maradt és komoran,türelmesen meredt rá.Aztán a nevetése rémisztő csönddé fagyott.Az agyában kezdett valami derengeni,de arra nem is akart gondolni.-Ugye….ugye viccelsz?-kérdezte fojtott-feszült hangon.Miután Riley nem válaszolt,továbbra ia jeelntőségteljesen nézett rá.-De…de nem!Nem lehet esküvője!Én vagyok a menyasszonya,nem jegyezhet el mást,ha csak nem muzulmán,de nem az!-fakadt ki.-Úgy látszik,őt ez nem érdekli.-a szavak ütésként hatottak rá.Az igazság egy hatalmas pofon volt az élettől,amit nem érdemelt meg…-De hát törvénytelen!Én vagyok a menyasszonya,én!Csak én,nem jegyezhet el senkit!-kantálta kétségbeesetten.Még a síráshoz sem maradt ereje.Nem akata elhinni,nem akarta felfogni,amim most vele történik.-Törvénytelen!-kiabálta.-Akkor tiltakozz!-csillant fel Riley szeme.-Tessék?-barátja izgatottan kezdett fészkelődni.-Tudod,amikor a pap azt mondja,”az most szóljon,vagy hallgasson örökké”…-Hát persze!-kiáltott fel Blair.A remény utolsó szikrája lángralobbant benne. –Majd én szólok,majd én elmondom,hogy érvénytelen,mert már van menyesszona!De,…-újra elkomorult. –Ha ő szereti azt a lányt…én nem akarok neki fájdalmat okozni…-Könyörgök,Blair!-pattant fel feszülten Riley.-Ő az,aki fájdalmat okozott neked!Szerinted ki miatt nem vagy most te Amerikában,karodban a kislányoddal,oldaladon Peter-rel?Mert ő elhagyott!Ő bántott téged,majdnem megölt,mert te épphogy csak nem haltál bele a fájdalomba,és még Taylor elől is lett volna esélyed elfutni,de te ott maradták,mert meg akartál halni!Miatta!-De én is megcsaltam veled!Akkor meg mit is akarok?Ő csak azt csinálja,amit én!-Riley-nak kissé megrándult az arca az emlékektől,de folytatta,mert biztos volt magában és boldogságot akart Blair-nek,olyan hatalmas boldogságot,amit megérdemel.-De te aztán feladtad.Feladtad a barátaidat,feladtál mindent,szakítottál velem és majdnem az élettel is,mert nem akartad őt cserbenhagyni!Mert szeretted és szereted még most is!Ő viszont nem adott fel semmit,ő boldogan randizgatott a csajjal,aztán pedig törvénytelenül akarja feleségül venni!Blair….te szereted jobban,ebben biztos vagyok.Te érdemled meg.-tette hozzá csendesen.-De…utál.Elfelejtett.Gyűlöli az emósokat,azaz engem is.Úgy kezel,mintha meghaltam volna.Tudod,ezt mondta…-könny szönny szökött a szemébe és jólestek Riley szavai.-Blair.Te már nem vagy emós.Te a régi vagy!Nézz tükörbe!Szőke vagy,göndör hajú,és,hát én nem látok rajtad fekete sminket sem!-Tényleg…-suttogta Blair.Újabb remény.Ezúttal az utolsó.És el kellett mondania Peter-nek.Mert szerelme még majd ott felbonthatja az ő kettejük eljegyzését,de el kell neki mondania,hogy miken ment keresztül és hogy mennyire szereti még mindig.-Mikor lesz az esküvő és hol?-szegezte a kérdést Riley-nak.-Ismerned kell…Figyelj.Egy hatalmas mező,ahol nincsenek házak meg ilyenek,csak a természet!Tudod,zöld fű,mezei virágok…Itt,a szabadban rendezik az esküvőt.A baj az,hogy innen elég messze van.-Tudom…-suttogta.Eszébe villant a kép.Ő,a kis pöttyös ruhájában,kis négy éves kislány,fut a nagy mezőn,de a szeme be van kötve.Belegabalyodik a hajába,Peter kibogozza,aztán eldobja.Körbefutották a hatalmas mezőt,a visszaúton színe virágcsokrot szedett…-Ismerem a helyet.-kissé kétségbeesett.-Tényleg nagyon messze van.-Az esküvő egy órakor kezdődik.-Hogy mi?-most már a páni félelem folytogatta torkát.-Siess,-terelte Riley az ajtó felé.-Mennék veled,de az a baj,hogy a suli népszerűi összejönnek ma a városban és..-Persze,semmi gond.Megpróbálom.-Sok sikert és nagyon,nagyon szurkolok neked!-kiabálta utána barátja,miközben ő már száguldott is le a lépcsőn.Már tizenegy óra volt.Rohant haza.Az utcán fellökött egy kisfiút,nekiment egy mőnek,sőt egy férfinek is és lefejelte a villanyoszlopot.Sehol sem állt meg,csak rohant haza.Szitkozódva kiabáltak utána,de nem érdekelte.Csak rohant hazáig.Feltépte a lakása ajtaját és a szekrényéhez rohant.Előkotort egy fehét csipkebugyit és csipke push up melltartót,meg azt a gyönyörű korallszínű ruhát,amit tegnap próbált abban a lányos butikban,aztán meg is vett.Cipőnek egy szintén korallszínű topán-cipőt választott,aminek az orrán egy apró rózsa ült.Előszdett egy seszínű,apró,faragott rózsa alakú fülbevalót,aztán bezárkózott a fürdőbe.Villámgyorsan letudolt és megmosta a haját,málna-vanília illatú samponnal.Borotválkozott,aztán nekiállt hajat szárítani,szájában a fogkefével.Végzett.Az eredmény egy törölközőbe bugyolált,tiszta és illatus,de szénakazal hajú ala-natur lány.Sietnie kellett,nehogy kifusson az időből.Betestápolózta magát,majd miután elég puhának érezte a bőrét,belebújt a könnyű,selymes és kényes ruhába.Körmein felavatta az új,gyöngyházszínű körömlakkját.Kifésülte a haját,és olyan Júliásan (Shakespeare,Rómeó és Júlia) hátrafont egy kicsit mind a két halántékától.Ruhájához illő,szintén korall színű,fényes festékkel festette ki a szemhélyát,és csak felülre tett spirált.Nem tett szájfényt.Emlékezett arra a Blair-re,akit a látomásaiban látott,mikor majdnem meghalt.Annak a Blair-nek olyan volt a szája,mintha két réteg élénkrózsaszín rúzst festettek volna rá.Nos,most is ilyen színű volt,így,szájfény nélkül.Más mesterségesnek gondolhatta volna,pedig nem volt az.Belenézett az egész alakos tükörbe.Elakadt a lélegzete attól,amit látott.A bőre olyan fehérnek hatott,mint egy halotté,de az ajka élénk rózsaszín.Hatalmas,kék,csillogó szemeit kiemelte a fénytől még jobban fénylő,több árnyalatban játszó korallszínű szemfesték,a szempillái a spiráltól extra-hosszúnak tűntek.Hosszú,aranyló szőke haja (bár nem volt egoista) be kellett ismernie,hogy képrázatos volt.Már lyan hosszú volt,hogy a fenekét is eltakarta,és egy-két állig érő kunkor kihullott a kis fonatokból és az arcába omlott.Kész volt.Kimarkolta perselyéből a maradék „tartalék-pénzét” és indult.Végigszáguldott a zsúfolt utcán,mindenki megbámulta,de sietnie kellett.Már tizenkét óra volt és necces volt,hogy odaér-e.Attól függöt,mennyit kell várnia a járművekre,lesz-e dugó vagy baleset….Az egyik zebránál aztán Riley-ba,a Claudia-Barney párosba és Mathilda-ba ütközött,akik nyilván a többi „suli népszerűjére” vártak.-Blair?-hökkent meg Riley és elakadt a lélegzete,mikor végignézett a lányon.Maga elé lépzelte a fekete,rövid hajú,frufru-s,durva sminkű,műtetkós és hennás,fekete körmös,fekete-pink ruhás,emós lányt és összehasonlította az előtte álló szőke istennővel.Mathilda-nak leesett az álla,meg sem bírt szólalni.Igen,ő is rájött,hogy Blair még rajta is túltesz…mindenkin túltesz.Claudia és Barney is úgy néztek rá,mintha most látnák először.-Atya Úr Isten!-meredt rá barátnője és kiesett a kezéből a kólás pohár.-Lehetetlen…-kezdte kiakadva Mathilda,vörösre gyúlt arrcal.-A legtöbb sikert!-hujjogott Riley,észre se véve Mathilda közbeszólását.-Köszönöm!-mondta kihevült arccal Blair és már száguldott is tovább.Érezte a átába fúródó pillantásokat,de nem fordulr vissza és nem is idegesítették,mint máskor.Most minden más volt.Oda kellett érnie…muszáj volt.Elhatározta,hogy ha nem sikerül beszélnie Peter-rel,az első gyilkos pisztolya elé veti magát.Gyorsított a tempóján.Még gondolkodni sem volt ideje.-Hé,hé,taxi!-üvöltött a mellette elhaladó kocsi után,ami most hatalmas nyikorgással fékezett.A sofőr kezébe nyomta a markában szorongatott pénzt.-Nem kell a visszjáró,tegye el mident!-csattant fel.Neki nem volt ideje megvárni,amíg a taxis kimatatja a neki járó pénzt.Sofőrje épp tiltakozni készült,mikor ő bepattant a kocsiba és a szavába vágott,hogy elmondhassa,hova vigye.-A lehető leggyorsabban!-tette hozzá,mikor elindult az autó.Nem is figyelte a kocsiablakon át mellette sebesen elsuhanó épületeket és embereket,nem érzékelt semmit,csak az idő múlását,de azt nagyon.Nem fog odaérni…valahogy érezte.-Hova ez a nagy sietség?-kérdezte a fiatal taxi-sofőr,csak hogy feloldja a szinte kézzel fogható,feszült csendet.-Szerelmes vagyok…-suttogta válaszképpen Blair,mrie a sofőr csak vállat vont.-Az jó.-a sárga taxi sebesen végigrobogott az úton,ami Blair-nek végtelennek tűnt.Az kocsi kijelzőjére pillantott.Már dél elmúlt,a tenyere nyirkos lestt.Nem fog odaérni…el fog késni…de most nem akart engedni a pesszimista gondolatoknak.Lehunyta a szemét és néma imát mondott,hogy odaérjen. Már egy órája utaztak.Az út roppant hosszú volt,és szinte minten sarokban dugó várta őket.Blair egyre idegesebb lett:rettegett,hogy nem ér oda időben.El kellett mondania Peter-nek,amit érez,tudnia kellett,hogy ő még nem felejtette el őt,és még mindig szereti.Aztán megtörtént az,amitől végig tartott: egy iszonyat nagy dugóba keveredtek.A sofőt bekapcsolta a rádiót és belehallgatott,hátha megtudja,mi történt az úton.Meg is tudta.Rendőrellenőrzés,mert valaki illegális szereket csempészett a városba és valamikor mosta nában készülne elhagyni a várost,ha jól sejtik.-Ez el fog tartani egy ideig…-mormogta maga elé,elég hangosan ahhoz,hogy Blair is meghallja.-Nekem nincs időm várni egy másodpercet sem!-kiabálta Blair,elvesztve a fejét.-Nem tudunk mit csinálni!-vágott vissza a taxis,kissé emeltebb hangon.Blair dühösen elkapta a fejét és az ajkába harapott.Vissztartotta a szemébe gyülemlő dühös könnyeket és a dühkitörést is. A sor csigalassan haladt.Blair az órájára pillantott.Fenébe!Két perc múlva egy óra.A szertartás mindjárt elkezdődik.Teljesen kétségbeesett.-Egyedül kell továbbmennem!-határozottan nézett a meghökkent taxis szemébe és meg sem várva annak tiltakozását,kiugrott a kocsiból és neki iramodott.Már majdnem ott volt.Sebesen száguldott végig a főút szélén,egyenesen a mező felé.Az emberek alaposan megbámulták a kocsiablakokból.Nézhették vámpírnak,erdei tündérnek,kiabélhattak utána a rendőrök,dudálhatott a taxis,őt most nem érdekelte.Csak a hatalmas mezőre koncentrált,ami már látszott a távolban.Teljes sebességre kapcsolt.Már majdnem elérte a mező szélét.Így,a nyár közeledtével a mező tele volt lila,sárga,rózsaszín és piros foltokkal-vadvirágokkal.Minden illatozott tőlük.Kissé megkönnyebbült,mikor a fübe ugrott.Futott tovább.Csak a távolban feltűnő kisebb tömegre koncentrál.Az emberek ilyen távolságból még apró rizsszemeknek tűntek.Meg sem állt,nem érdekelte,hogy elfáradt,csak futott,futott tovább,arra gondolva,hogy hamarosan eléri a célját.Peter-t.És láthatja őt.Újra szerelme szemébe nézhet.Ez erőt adott neki,így még gyorsabban tudott futni.Az emberek egyrenőttek.Már látta,hogy nem is oylan messze fehér műanyag székek vannak felállítva,díszítés gyanánt fehér rózsákat és szalagokat aggadtak rá.A székeken öltönyös emberek,meghatódva szemlélik az eseményeket.Az oltárnál egy lány,akit csak hátulról látott,de egyértelműen a menyaszsony volt,hosszú,földet verő fátyolban és abroncsos ruhában.Mellette pedig egy alak,és ezt az alakot ha álmából keltenék fel,is fel tudná ismerni.A fülében zógni kezdett miden,mikor meghallotta a pap szavait: az most szóljon,vagy hallgasson örökre…A szavak többször is végigcsengtek a fülében.-Állj!-kiabálta,de senki sem hallotta meg. –Állj!-kiáltotta valamivel hangosabban,minden rejét összeszedve,mire a közönségből többen érdeklődve pillantottak felé és…Peter is felnézett.Ő lehunyta a szemét és tovább futott,szája kissé elnyílt.Peter nem hitt a szemének.Elengedte a menyasszony kezét és egész testével Blair felé fordult,majd elindult felé,szintén futva.Blair úgy érezte magát,mintha egy álom részese lenne.Egy gyönyörű álom részese,amiben a világ csak az övé és Peter-é.
Szavazás