♥ Egy magányos emó története ♥♥ by: Anna Pinter ♥
Fáradtadtabban ébredt,mint amilyen fáradt akkor volt,mikor elaludt.Kitántorgott az ágyból,de még zúgott a feje és kicsit szédült is.Nekiállt rántott húst csinálni vacsorára-két személyre.Előkészítette a lisztet,tojást,morzsát és a hozzá való edényeket,mikor hányinger fogta el.Csapot-papot otthagyva kirobogott a WC-ba és fölé görnyedt.Pár perc múlva lesápadva,izzadságtól gyöngyöző homlokkal tért vissza.Szóval tényleg nincs valami rendben vele….Amint meglátta a nyers húst,tojást,már mehetett is vissza…végül csukott szemmel elpakolta az ételeket és kitárta az ablakokat,hogy menjen ki a szag.Megmosta a fogát,felkapta az alvó-ruháját,aztán végignyúlt a kanapén.Nagyon pocsékul volt.Alig volt ereje felállni és lemosni a sminket,na meg kikefélni a haját…A paplanját és a pátnáját kihozta a kanapéra (biztos ami biztos,közel legyen a WC) és lefeküdt.Nem nagyon tudott aludni.Kiverte a verejték.Hol hányingere volt,hol újra éhes lett,egyszer fázott egyszer megsült.Orvoshoz kéne mennie.De hogyan?Még a kocsijáig se tudna lemenni.Most mit csináljon?Posvadjon itthon és heverje ki?Más legalábbis ezt mondaná.De a „kiheverés” gyógyszer és orvos nélkül elég hosszadalmas szokott lenni.Ráadásul ki tudja?Talán valami komoly dolog.A hasa görcsölni kezdett,a fejébe éles fájdalom nyilallt,a füle zúgott és csengett….Felkiáltott.Felpattant,de mielőtt még a telefonhoz,vagy bármihez nyúlhatott volna,ájultan terült el a padlón.Nem látott s érzett semmit…csak Peter-t.Az ő arcát látta,tisztán és élesen,ahogy rámosolyog.Olyan közel volt…csak egy karnyújtásnyira tőle…és olyan gyönyörű!-Blair…-suttogta Peter.-Itt vagyok,vigyél el!-nyúlt utána,de akkor Peter hangosan kiabálni kezdte a nevét.-Blair, Blair, Blair, Blair, Blair!!!!!-Újra sípolt a füle,fájt a feje,de már érezte,hogy a padlón fekszik…talán inkább a szőnyegen,és érezte valakinek a forró lehelletét az arcán.Kicsapta a szemét.Peter gyönyörű,éles vonásai helyett Riley szemeivel és tajtékzó homlokával találkozott.-Blair!Mi történt?-Peter…-Tessék?-Hol van….Peter?-lehelte minden erejével.Riley alig hallotta,de megértette.-Kórházba kéne vinni.-szólt hátra valakinek.Blair szívesen megkérdezte volna,hogy ki van még itt és hogy találtak rá,de nem volt hozzá elég ereje.Érezte,hogy felemelkedik.Erős karok közt volt és épp leszállították a lépcsőn.Mi történt?Semmire nem emlékezett,csupán arra,hogy telefonált a kórháznak.Vagyis,valószínűleg csak akart.Újra felkiáltott.A hasába és a fejébe nyilalló fájdalom elviselhetetlen volt.Mi ez a hang?Mintha hallaná a denevéreket…ilyen magas és éles hangot…még soha nem hallott.Aztán vergődni és kiabálni kezdett.Riley-ék alig tudták megtartani.Teljes önkívületben volt.Elsuhanó alakokat,összemosódó képeket,árnyakat látott,semmi többet.Aztán újra Peter…újra az ő arca….aztán megint a sötétség.-Hol vagyok?-ez volt az első kérdése,amint felébredt.-A kórházban.-válaszolta egy maszkos orvos.-Mi a bajom?-Valami új vírus.A véredbe került valami baktérium,ami nagyon nem tett jót az egészségednek.Ez a vírus szétterjedt benned és képzelt illúziókat láttál...Nem olyan komoly,mint aminek hangzik,de átélni,tudom,nem valami kellemes.-És lesznek…további..illúzióim?-bökte ki,Peter arcára gondolva.Titkon reménykedett benne,hogy lesznek.-Nem,ne aggódj,valószínűleg nem lesz több.Megkapod a szükséges altatókat és gyógyszereket.Arra lennék kíváncsi,vajon hogyan került a véredbe az az anyag.A fertőzés,mintha a csuklódból indult volna..mintha ott kezdödött volna.Ott volt a legtöbb baktérium,,egy nagy csomóban.-Biztos a szike…-nyögte Blair elhalóan és megkísérelte felemelni infúziós,bekötözött csuklóját.-Szike?-vonta fel az orvos a szemöldökét.Blair,tudván,hogy az orvos nyilván nem vak és látja,hogy emós és azzal is tisztában van,hogy az emósok mit csinálnak a szikével,inkább meg se szólalt.Csak lehunyta a szemeit és próbálta visszaidézni a képet Peter-ről.De nem sikerült.Nem volt olyan éles,olyan tiszta,olyan gyönyörű és valódi,mint az illúzióban.Nehezére esett emlékezni,még mindig fájt egy kicsit a feje.-És mikor mehetek haza?-kérdezte továbbra is lehunyt szemmel.-Három nap múlva úgy gondolom,már kiengedhetünk.-Blair-t most nem érdekelte,hány napot hiányzik a suliból,csak pihenni akart..Így hát addig hallgatott,míg az orvos el nem hagyta a termet.Akkor aztán nővérért csöngetett és altatót kért,hogy végre alaposan kipihenhesse magát…A három nap gyorsan eltelt.Nem jött több illúzió,a fejfájás és a görcsök elmúltak és már a füle sem zúgott.Minden újra rendben volt.Persze,a betegség megviselte.Kék szemei alatt karikák sötétlettek,a bőre még sápadtabb volt a szokásosnál.Kissé le is fogyott és nem volt olyan jó az étvágya sem,mint régen.Aznap szombat volt,tehát még volt egy szabad napja.Úgy gondolta,megnézi a régi házukat.Oda kötőtdik a legtöbb emléke Peter-rel kapcsolatban,igaz,a szülei pár hónapja máshová költöztek.De Blair úgy gondolta,attól még körülnézni beengedik a ház régi lakosát.Korán ébredt.Tudta,lehet,hogy a régi ház fájó emlékeket idéz majd fel benne,de azért mégis várta ezt a látogatást.Elvégre,ő ott nőtt fel.Lezuhanyozott,és tett egy kiló parfümöt,hogy az elnyomja a kórházszagot,ami még mindig körüllengte.Két laza copf-ba kötötte a haját,és sminkelt.Ezután vagy tíz percet ácsorgott a szekrénye előtt.Nyilván,ha a most ott lakók egy halálfejekbe burkolózott lányt látnának,nem engednék be.Ezért csak egy egyszerű,fekete csőfarmert vesz fel,aminek a térde fehéressé van fakítva.Hozzá majd a fekete conversét és egy bő,rózsaszín pólót,rajta egy nagy,fekete szívvel.A kezére felcsatolta a szokásos csukló-díszt (a biztonság kedvéért,mert nyilván egy mazohista tinédzsert sem látnának szívesen) és elindult.Nem vitt magával mást,csak egy kistáskát,benne pénztárcával,ha esetleg visszafelé beugrana valami boltba.Jó idő volt.Közeledett a tavasz,már február vége felé járt.Mostanában az eső is kevesebbet esett,mint általában.Jajj,de vágyott már Blair,valami szép,jó nyaralásra,ahol mindig meleg van,az esőfelhő szót alig ismerik,egész nap fürdőruhában rohangálhat és nem fázik meg…Vágyott,mondjuk Afrikába…sőt,inkáb a Kanári-szigetekre,vagy…Amerikába.Igaz,oda nem csak a jó szórakozások,óceán és meleg miatt,hanem Peter miatt is.Pár busz-átszállása volt,mire odaért a házhoz.Megsajdult a szíve.A ház még mindig ugyan olyan nagy,sárga és fehér,körülötte puha fű,a mézszínű kerítés emőtt kis rózsakert.Csöngetett.Az ablakokból még mindig a régi,levendula-lila fátyolfüggönyök integettek felé.Valahogy úgy,mint azon a napon…Egy barna hajú,negyvenes éveiben járó nő nyitott ajtó.-Szia!-köszönt meglepetten,majd csodálkozva mégigmérte Blair-t.Nyilván nem nagyon volt hozzászokva,hogy valaki ilyen…kívülről ennyire komor és sötét valaki érkezzen hozzá.-Khm…Jó napot,én Blair Butfly vagyok.Itt nőttem fel,ebben a házban.Csak azt szeretném kérdezni,hogy izé…körbenézhetek-e.-a nő először kétkedve méregette a jövevényt,de aztán beugrott neki.Persze!Mrs.Jane Butfly volt az az előtte itt lakó kedves hölgy,és még említette is,hogy van egy Blair nevű lánya.-Persze!Gyere csak be!-döntött végül-Szólíts csak Kathrina-nak!-mondta msolyogva és kitára a kaput Balir előtt.Ő besétált és körülnézett.Milyen fura is viszatérni ide!A régi kertbe,ahol egykor annyit játszottak Peter-rel…ahol teniszesztek,tollasoztak,labdáztak vagy fogócskáztak,néha még bújócskáztak is.Megilletődötten lépkedett a megszokott,apró kövekből kirakott járdán,ami az jtóhoz vezetett.Úgy érezte,ez a ház,ez kert,még mindig hozzá tartozik és lényének egy része itt maradt.Persze,ez hülyeség,már ez a nő lakik itt..ez a Kathrina,vagy ki…A házba lépve nem szokásos levendula-illat fogadta,amiből édesanyja hajdann mindig egy csokrot rakott az asztalra,az ablakpárkányra,sőt néha a fiókokra és polcokra is.Most leves-szag terjengett,a nappaliból gyerekzsivaly hallatszott és egy öblös férfihang nevetése.-Arthur,ő itt Blair Butfly,ő lakott előttünk ebben a házban a családjával!Szeretne egy kicsit körülnézni.-Persze,nézegessen csak nyugodtan…-ugrott fel hirtelen a szőnyegen fekvő férfi.A földön játszó szőke kisfiú sírni kedzdett,mert az édesapja otthagyta és a konyhába vonult.-Menjél csak,nézz körül!-noszogatta Kathrina.Úgy tűnt,kissé szégyenli magát a gyerek-kupi miatt.Blair elindult fel a lépcsőn.A jól ismert lépcsőn…Keze elidőzött a korlát végén lévő faragott csiga-díszen.Lassan ment fel,elöntötték az emlékek…milyen rég nem járt itt!Egyszer ezen a lépcsőn szaladt fel Peter-rel…és akkor szaladtak fel együtt ezen a lépcsőn utoljára.Igyekezett nem szerelme elköltözésére gondolni,de ez eléggé nehezére esett.Aztán felért.Az ő régi szobája felé fordult.Az ajtó ugyan úgy fehér és kissé nyikorgó,a kilincs ugyan úgy aranyozott réz…Belépett.A lila fátyol-függöny vidáman lengedezett.Régi íróasztala helyén most fehér szépítkező-asztal,nagy tükörrel,a kicsi,díszes,baldachinos ágya helyén nagy franciaágy,a sarokba állított tükör helyett pedig most könyvkupacok tornyusolak.De a falak még mindig halványsárgák,az ablakkereten még mindig látszik a P+B formájú véset.Még egyszer ők készítették Pet-tel,hogy mindig emlékezzenek egymásra.Blair egy percre megállt,újra megtelt a feje Peter-rel...Aztán az ablakhoz lépett és kinézett.A szomszéd házat azóta felújították,de az utcán lévő zebra még mindig olyan kesze-kuszára volt festve,mint régen.Nagyot szippantott az ablak alatt nyíló vörös-rózsák illatából,amit a szél mindenhová elfújt.Bejárta az egész házat.Szülei régi szobáját,a testvére szobáját,a konyhát,a nappalit,mindent.Utána ment le az udvarba.Lerogyott a fűbe a régi postaláda tövébe (ugyanis Kathrina-ék már egy új piros ládikót szereltek a kerítésre,de fájt a szívük lebontani a fehér,díszesre faragott,öreg postaládát).Emlékezett,hogy egyszer elrejtett benne egy üveggolyót.Vajon még mindig ott van?Kíváncsian kinyitotta a ládát és belenyúlt.Körbetapogatózott.Semmi.De egy kis feliratot ki tudott venni a hátuljába karcolva.Erősen hunyorogva benézett.Előkapta kistáskájába rejtett mobilját és bevilágított. „A kaputól,szemből nézve,jobbra négyet számolva a kerítés alatt”-olvasta ki nagy nehezen.Vajon mi lehet ott?Furcsállta dolgot,elvégre ez az írás valószínűleg még az ő gyerekkorából származik,elvégre réginek tűnik…Kisurrant a kertkapun és megkereste az a bizonyos kerítést.Kathrina bennt volt a házban a férjével és a gyerekeivel.Talán nem veszik észre…Elcsente a kert mellé állított ásót és ásni kezdett.Nem kellett sokáig,ugyanis úgy 10 centi mélyen megtalálta,amit keresett.Sietve visszatette az ásót a helyére,majd visszarohant,megnézni,mit rejtett a kerítés…Egy kisebb levélhalmot húzott elő.És mindet…te Jó Isten!!!A szíve hevesen verni kezdett.Mindet neki címezték!A feladó pedig…lehetetlen.Ledermedten térdelt,kezében levelekkel.Peter leveleivel.Ezek szerint ő sem feledkezett el róla…nem felejtett el írni,pedig Blair azt hitte.Hiszen mi más lehet az oka,hogy Peter elszakítja kapcsolattartásuk lehetőségének utolsó fonalát,ha nem a felejtés?De nem,úgy látszik,Peter nem felejtett.Remegő kezekkel táskájába csúsztta leveleket.Visszalapátolta a földet,nehogy azt higgyék,valami értéket ellopott,aztán gyorsan elköszönt és már száguldott is haza.Vajon mit írt Peter?Lehet,hogy már nem is kell várnia rá?Lehet,hogy…de nem,erre nem akart gondolni.Amint hazaért,mindent letisztáz.A táskájában lapult az utolsó kulcs a Peter-höz vezető úthoz.Az íróasztalához ült.Előszedte a koszos,megporosodott levélcsomagot és maga elé húzta.Mély lélegzetet vett.Egyszerre vágyott és félt az előtte lévő bizonyítékoktól.És különben is,hogy a fenébe kerültek ezek a levelek föld alá?És ki volt az a valaki,aki ezeket a leveleket eldugdosta előle?Mintha valaki pont azt akarta volna,hogy ne tarsta a kapcsolatot szerelmével.Na de ki tehetett ilyett?A családjából senki nem lehetett,ezt biztosan tudta.Mint kedvelték Peter-t,sőt,sajnálták is,amiért elment és Blair-t is szerették annyira,hogy nem tesznek vele ilyet…De az a valaki feljegyezte magának a levelek helyét,mintha később újra elő akarná őket szedni.Na,de előbb el kéne olvasni ezeket a leveleket...Kihúzta az első pédányt az összekötözött pakli tetejéről.A szíve heves dobogásba kezdett,mikor meglátta Peter szabályos írását a borítékon.Neki címezte…Blair Annarose Butfly-nak…Felbontotta.Mohón olvasni kezdte a sorokat. Kedves Blair!Elviselhetetlenül hiányzol.Eltelt az első hetem Amerikában.Nagyon képzettek a tanárok,felsőfokú az oktatás.Persze,az új osztálytársaim is jófejek,de egyik lány se olyan szép,kedves és jó,mint te.Csak most jutott eszembe,hogy levelezhetnénk.Te hogy vagy?Mi történik veled?Mindent szeretnék tudni rólad,hogy ne kelljen aggódnom…Tudod,mennyire féltelek.Az eljegyzésünkről senki sem tud,még a szüleim sem,gondolom te se kürtölted országgá-világgá.Amióta eljöttünk,le sem vettem az ujjamról a gyűrűt és minden este megnézem a fényképedet.Szeretlek!!!És ezt mindig tudnod kell.Szeretlek és szeretni foglak.Sajnos,szorít az idő,el sem tudod képzelni,mennyi leckét képesek itt feladni…Szóval,most meg kell elégedned ennyivel,szerelmem.Hamarosan újra írok és küldök képeslapot.Képzeletben ölel,csókol,vőlegényed: Peter Csend.Blair szeme könnyes lett,remegő keziből kihullott a levél.Ki tette ezt vele?Ki volt az a…ki volt az,aki elrejtette ezeket a…számára kincseket.Mennyi fájdalmat és kínszenvedést megspórolhtott volna neki…Elhatározta,hogy akár a világ másik végéről is előkeríti ezt a valakit…De ekkor eszébe jutott,hogy még egy egész halom levelet olvashat el,amit Peter írt.Így hát nyomban a következőért nyúlt. Szerelmem,Blair!Miért nem írtál vissza?Remélem,erre a levelemre már tudsz válaszolni,bár tudom,nagyon drága mulatság leveleket küldözgetni Amerikába.Ugye minden rendben?Jól vagy,ugye?Nyugtass meg!Én is hiányzom neked?Mert te nekem nagyon.Ürességet érzek nélküled,olyan,mintha lelkem egy részét,a másik felemet elhagytam volna.Mert te még az öngyilkos arcára is mosolyt tudtál varázsolni!Szeretlek,szeretlek,szeretlek!!!Várj türelmesen,és ígérem,sietek hozzád és elveszlek…A következő levelemben többet írok,tudom,ez még sokkal röidebb lett,mint az eőző,de anyu nem tudhatja meg az eljegyzésünket,mert ez egy..úgymond kettőnk titka, te nem így gondolod?Ja és mellékeltem egy képeslapot-csak neked.Hiányzol,sokat gondolok rád: Pet Blair könnyei megállíthatatlanul potyogtak.Ha ő ezeket akkor olvashatta volna…A levélpapír szinte teljesen átázott a könnyzáportól.Blair mindkét elolvasott „kincset” a fiókjába csústatott a borítékkal együtt.Most a Peter-től jött képeslapot tartotta a kezében.Washington fényei,nagy házak…A hátulján szintén Peter írásával: A menyasszonyomnak. Xx Végre,valami életcél.Meg kell találnia a leveleket eldugó valakit.Azt a valakit,aki megkeserítette az életét…akinek egy csomó fájdalmat és kínt köszönhet…De honnan induljon ki?Talán van valamije,amit véletlenül a levelek közé kevert…Hevesen dobogó szívvel kutakodott a levelek között,mire végre talált valami nem oda illőt.Egy sárgás papírcetli volt,rajta kissé girbe-gurba írással egy üzenet:Rachel,ma este a parkban.Nagyon sürgős,szóval lécci siess!Emily Brash Na,most már valamiből kiindulhatott!Emily Brash…egyáltalán nem ismerős.Szóval,keresnie kell egy bizonyos Emily Brash-t,aki ismerte Peter-t és valami Rachel-t…Hát,ez édes kevés.Így nagyon nehéz lesz őt megtalálni,de nem lehetetlen!Bár,talán egy kis segítség elkélne..”Riley”-villant az agyába.Igen,Riley biztos szívesen segítene,de…biztos megbántódott azok után,amit az ebédlőben mondott neki.Felsóhajtott és mobilja után nyúlt…
Szavazás